Irodalmi Szemle, 1992

1992/10 - LÁSZLÓFFY CSABA: Miénk a mulasztás

Miénk a mulasztás

vetélytársakká, vétkesekké tesszük magunk.

Amit megérintek, olykor több mint ismerős — utálatosnak tetszik; megannyi közhely! az ember maga is azzá válhat, mindegy, hogy méla vagy büszke nyájban a köztereken, vagy emeltfejű zseniként, aki holnap illusztrált jólétbe, magány rettenetébe bujdosik el; séták tűsarkú ritmusa s a lokálpatriotizmussal legyezgetett hiúság, ha az a percnyi öntudatlanság nem segít, hogy a látványt átadhasd másoknak is.

Akik sietnek bereteszelni a kaput, nem is gondolva arra, hogy milyen kevés lehet még hátra!... Meg ne érintsd saját árnyékodat, hogyha üresség tölti be éjjel a házat és arra vársz, hogy látszatokból összeálljon a varázslat. Mennyi elszalasztott alkalom, midőn a „fénykoroktól” vakított vagy befüggönyözött, sápadozó szerencse a szellőzködő zöldben könnyűvé tehetne téged is a mesés rendetlenségben.

*

„Mindig görcsben!’’ A tejsorban összekoccanó üvegek s a végzetes repedést előidéző, mind nagyobb koccanások az emeleti irodában (a lépcsőházi gondolatok réme utcáról be s a Jókai utcába kikísér).

Mint az a karmester, aki az elmúlt estén szürke, gyűrött ruhában hadonászott, miközben többnyire csak egy hangszer szólt rekedten, riasztó, tört hangokkal — úgy keresem most kapálózva szerteszét hagyott részeimet, az elhallgatott, tudatosan kiiktatott fejezeteket az időben.

Nem ígérek szabályos „zenélést”; a gyönyörűségkultusz után elkerülhetetlen a hideglelés.

Mint amikor a nagybőgős két ujja le-fel