Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - LÁSZLÓFFY CSABA: Miénk a mulasztás
LÁSZLÓFFY CSABA szaladgált a húrokon s én borzongást éreztem a gerincemen. Ő közben, úgy tűnt, hogy unatkozik, kinézett magának egy rövid hajú fruskát, megpróbált szemezni vele, ám a mester szikrázó tekintete hirtelen véget vetett a külön „játéknak". Nagydarab ember volt a bőgős, látni lehetett rajta, hogy zavarba jön; különben már maga az unatkozás zavarba ejthette, hisz a közönség — fölfeszítve a türelem keresztfájára, tudatával tulajdon zavarát érzékelte csak mint új minőséget — a közönség volt a feszület. A csend is lehet irgalom olykor. A hörgések, az erőlködések elárulják, ha a szabadság fulladozik. Teremtő szellem, hogyha csak a test gyarlóságai tömnék el utadat! Csalóka remény irgamat várni környezetedtől. Jobb lesz csonkán hagyni hátra napodat — védtelenséged az árnyékszéken is felsóhajt, felhorkan; magánemberként ne álmodd magad soha a halhatatlanok szférájába. „A lovak felette erősen sikomottak, el voltak fáradva, lassan mentek, úgyannyira, hogy ott a mezőben a hegy alól egy fogadónál elszúrküllettünk"... Lám, 1778-ból is úgy hírlik, hogy talán igen meg/áradott volt az érkező vagy a távozó, elszunnyadott volt bizonyára a lóháton. Bukolikus idill? tisztaság? Torz, kaján vigyorral seperjük el magunk elől, mint a morzsát. Bitang nagyvonalúsággal. Holott csak a nyugalmába visszahajló természet hiánytalanul emberi. Míg bőr dermed a sebre (vagy a mártásra? — ó, az a majális!), aközben egy rigóhang talán csak megáld. Megint hallom a hangodat, a kicsit mindig tétovát, mintha félnél túl szépet mondani, de mégsem szeretnél hangtalanul elmulasztani valamit,
