Irodalmi Szemle, 1992
1992/10 - LÁSZLÓFFY CSABA: Miénk a mulasztás
LÁSZLÓFFY CSABA Miénk a mulasztás A tető kikezdve (a padlástér a teméntelen galambürüléktől konkrétan is), vadul szorongat az idő a legígéretesebb tavaszi reggelen; mintha elnyűttem volna évszakaimat, összes érveimet, étkeimből csak az ízbiány, éjszakáimból csupán a bűz, a bomlás íze ingerel. Állatösztönnel érezni a készülődöt; mint örök megbékélésre intő jel a fehér lepedő, amelyet ágyvetésekor kibontva lobogtatsz s melybe egy kéz egyszer bepólyál. A pusztulás, mint piszkos víz még csak a kagylóban locsog, s lassan romló szemem előtt összemosva eloroz egy-egy alkalmi szivárványt. Még alkalmam van visszanézni kimérten, józanul; könnyebben kiáltok árulást, mintsem elárulnám magam, ha a fény sötétre vált bennem s a szerelem vagy egy megírandó vers értéke már csak képzeletemben villan meg, mint holmi vadászzsákmány. Miénk a mulasztás — s akár Babits Angyalos Könyvében ("Herceg, hátha megjön a tél is"), az intelem már másnak szól. Fiam kemény tekintete követ — az apa összes hagyatéka a fiút erősíti —, mintha mégis riadtan állna a vékonyan pergő mennyezet alatt. Tán alszik benne az angyal — örökreF Szent szégyenünk (az otthoné), hogy Canetti
