Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - MŰHELY - N. TÓTH ANIKÓ: A számadás stilisztikája
A számadás stilisztikája összefüggő, lépcsős mondatot találunk, mely a mítosz idézését, a bonyolultabb lelki tartalom kifejezését szolgálja. A vers képi síkját elemezve: az első mondat ösvénye, napfénye a világ, az élet idézése, mint ahogy már fentebb említettük. A második sorban szinesztéziát alkalmaz a költő, a hulló hideg árnyék képzeletkomplikációkban hő- és fényérzetek kapcsolódnak össze, a kihűlés, elsötétülés, lehullás mind az elmúlást asszociálják. A következő két sor egy metaforát bontogat: a költő életének esztendeit egy-egy erdőnek látja. A szövevényes, bozótos, titkokat rejtegető erdő az élet bonyolultságát fejezi ki. Tartalmi erősítésként járul hozzá a képhez az erdő szó szinekdochéja, a rengeteg szó. Éveit számlálgatva a költő rádöbben, hogy az ötvenes szám valóban rengeteg. A következő sor szintén az öregedést, a megfáradást fejezi ki a csorba szívvel, mely a megerőltetéstől, az izgalomtól „torkig ver”, szinte utolsó erőbedobással. A 6. sor metaforái szemléletesek: a hosszú vándorlásban, rohanásban a lírai hős égő fájdalmat érez a talpában, sebes térdében, de a „tűz” szóban talán ott van a folytatás, a továbblépés lehetősége is. A következő .két sor a lét nehézségeire, rémeire utal, valamiféle menekülésre. A ritkulás idézi az erdő szélét, ezzel együtt évei fogyását (nagyon tág asszociációval a haj ritkulását-öregedést), tehát újra az elmúlást, de egyfajta megnyugvást is (az erdő szélén már nincsenek rémek). A második strófa az „erdőjárásról” szól. Első sora párhuzamos az első strófa hatodik sorával (az a párhuzamosság is a Kalevala szerkesztését asszociálja). Azonos a mondatépítés, a metaforikus kifejezés, ugyanaz a névszói állítmány, csakhogy egyre feljebb, egyre beljebb hatol a felszínről, a szívet és az arcot, az ember legtitkosabb tájait kutatja, sebesülést fedez fel mindenütt. A következőkben mesél a költő: legfontosabb dolgait, éltető erőit hagyta a bozótban; a fiatalságot metaforákkal festi, az előbbi szív és arc motívuma „szárnyal” és „fénnyel” gazdagodik; „kurjantásos fiú-kedv” az életbe lendülő frissesség külső megjelenési formája, a „mély zenéjű férfi-sors” pedig az érettség belülről megszólaló hangja. A harmadik strófa a legérdekesebb, már szerkesztéstani szempontból is összetett, de főleg képi síkját tekintve az. A ritkulás szó visszautal az első strófa jelent idéző képére, de árnyaltabb lesz azzal, hogy a költő kifújta magát a hosszú futás után, s megpihenve érzékelni tudja belső rezdüléseit. A lázat, mely új utakra, új csodákat látni ösztönöz (a csudaváró tájnyelvi hatású szó, gyerekkori élményeket idézhet puszta hangalakjával), de közben este van már, voltaképpen nem érdemes útra kelni, ezért inkább mesélni kezdi a mítoszt, vagyis csak utal rá, mert elmesélni fáradt már, mert visszavágyik a mesék világába, ahol minden lehetséges, ahol az összetört testet varázsszókkal újra teljessé lehet forrasztani. Szinte elringat a halk, ritmikus mesével, konkrétan nem említi, csak sejteti, hogy szeretetre, harmóniára vágyik. A záróstrófa már rövidségével is a tömör befejezést jelzi. Motívumai kapcsolódnak egyrészt a harmadik, másrészt az első versszakhoz, visszauta-
