Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - MŰHELY - N. TÓTH ANIKÓ: A számadás stilisztikája
MŰHELY Az aktuális fájdalom Ritka madár irodalmunkban a műértékelő szó. Mintha nálunk mindenki csak írna, 5 az olvasás, s még inkább a mű sajátos olvasata valami szégyellni való dolog lenne. írni, az karakánság, aki ír, az életrevaló, aktív, modern (vagy inkább posztmodern?), aki olvas (s olvasmányélményéről — horribile dictu — még beszélni is mer), az elpuhult, enervált, romantikus. Nem folytatom, mert lehet, hogy nem így van, lehet, hogy a fenti érvekkel csak önmagamat találom célba, hogy a dolog tulajdonképpen egészen másként van, hogy a műértékelő szó hiányát a mi irodalmi berkeinkben egyszerűen csak egy rettenetes félműveltség, a hallgatás gőgje mögött pöffeszkedő felületesség magyarázza, mindenesetre le a kalappal a fiatal N. Tóth Anikó előtt, aki nem szégyell olvasni, s mi több, klasszikusokat sem, s olvasmányélményeiről nagyszerű irodalomelméleti felkészültséggel vallani is mer. Legutóbb Mészöly Miklós Saulusáról „vallott” az Irodalmi Szemle lapjain (nem tévedés: ha van élő klasszikusa a magyar irodalomnak, akkor Mészöly Miklós minden bizonnyal az!), most pedig Áprily Lajos egyik kevéssé ismert versének adja sajátos olvasatát. Arról az Áprily Lajosról szól, akiről a fiatalok többsége vagy nem tud, vagy csak mint valami irodalomtörténeti óságot raktározta el emlékezetében. Ö meri Áprilyt újraolvasni. Arról ugyan nem beszél, hogy (a költő halálának negyedszázados évforduló-apropóján túl) miért éppen Áprilyt olvassa újra, de a választás provokációja beszédes: annak a költőnek a versében, akinek szinte egész költészetét egyetlen monumentális metaforaként tölti ki a természet, az egyetlen „erdő”-kép is ennek a monumentális metaforának az energiáival működik. S van-e aktuálisabb fájdalma az Embernek, mint az, hogy ezt az Erdőt immár úgy kell a múlt időbe tennünk, mint a legszemélyesebb múltunkat: fiatalságunkat?! (A szerkesztő)
