Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Balogh Edgár: Történelmi hiedelmek láza (részlet a Keserű könyvből)

Történelmi hiedelmek láza

be-betörő kunokkal szemben. Nem mondom, a mai román nacionalista történészek tévelygéseit olvasgatva érdeklődéssel böngésztem végig a hajdani csíki krónikát, megnyugodva és épülve azon, hogy Szádeczky Lajos szinte kriminológiai módszerrel történő oknyomozása a szöveget kísérő tanulmányában hogyan lebbentette szét a hun—székely kontinuitás elméletének ködét.

A példaként felhozott esetekben a hamisítások megcáfolói saját nemzetközi közvéleményük elé léptek, vállalva az ütközést saját népük fanatikusaival, s bármennyire bőrünkre megy is a román történeti romantika mai politikai kihívása, a döntő belenyúlást a mítoszokba és legendákba, belemagyarázásokba és ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásokba magukra a román történészekre, az ő kutatásaik őszinte elmélyülésére és szigorú dokumentációikra kell bíznunk. E pillanatban a román és a magyar tudományosság még ellentétes eredményekre támaszkodik, egyszerűen azért, mert a magyar történészek régen felszámolva a múltból maradt igazolhatatlan sumér—magyar vagy hun—magyar kontinuitási feltételezéseket, a tárgyilagos forráskutatás eszközeivel más következtetésekre jutottak, mint a régi elméleteket ismétlő, sőt megduplázó román társaik.

Ez egyáltalán nem jelenti, hogy valóban tudományos eredmények esetén a kölcsönös kutatások a jövőben ne volnának összeegyeztethetők. A levéltári és helynévkutatási tények alapján magyar részről megközelített erdélyi kérdések még sok mindent nyitva hagytak, hiszen feltételezhető, hogy románok ott is megfordulhattak a maguk téli és nyári szálláshelyeit váltogató pásztori életformája szerint, ahol közvetlen emlék nem maradt utánuk, s így olyan kutatási eredményekre is sor kerülhet, amelyek az okiratismeret és a toponímia lehetőségeit meghaladják. Elsősorban az erdők és legelők történetére, a pásztorkodás vándorútjainak megállapítására s az erdélyi arany- és sóbányászat folytonosságára gondolok. Ezeket ajánlottam különben egy román tanártársamnak a helynevek erőszakolt etimologizálása és a meddő román város- és falukutatás erőltetése helyett, de nem találtam megértésre, inkább sértődésre. Pedig ha van távlat a román nép lelgrégibb erdélyi gyökereinek feltárására, úgy ez az erdők és bányák titkaira nyílik, akár már a honfoglalást megelőző bolgár hódoltság idejéből is. Igaz, ez csak etnikai fogódzó, de államjogi és tartós megtelepedési adatokra aligha van kilátás.

Maga a dákoromán kontinuitás-elmélet tulajdonképpen a magyar művelődés- történettől sem idegen, hiszen éppen a magyar reneszánsz, és a hagyományos magyar latinitás színezte ki ezt a felfogást, kezdve a Mátyás király családját római patríciusősöktől (sőt magától Jupitertől) származtató Bonfini elmélkedéseitől. Tőleveszik át a kontinuitás reneszánsz hiedelmét a későbbi történetírók, köztük magyarok is, akik munkáit a külföldi szerzők — németek, franciák, angolok — forrásul használták. Erre a történelmi magyarázatra támaszkodott a latin szerzők olvastán ugyancsak fellelkesedő Báthoryak ”új dáciai császárság”- ábrándja is... Csak a modern forráskritika küszöbölte ki — egyébként a hun—magyar leszármazás-elmélettel együtt — a római múlt folytonosságáról szóló gondolatmenetet, és kereste a népi latin nyelvig visszavezethető román beszéd magyarázatát a trák-albán szubsztrátumra épülő balkáni-ruméliai latinitásban. Ezt a reálisabbnak tűnő felfogást különben neves román tudósok is vallották, míg a nemzeti szenvedély háttérbe nem szorította nézetüket.

Töprengéseim egyáltalán nem arra szántak, hogy az erdélyi románság eredetkérdésében vagy a román és a magyar történelem viszonyulásában valami újat, döntőt mondjanak ki. Belső hánykolódásaim még csak párbeszédre sem valók, hiszen arra különleges felkészültség kellene, nem élve marcangolódás és a nagy téma naplószerű súrolása. Különben is el kell választani magát a történelmi tényt (ez lehet hasznos és