Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Balogh Edgár: Történelmi hiedelmek láza (részlet a Keserű könyvből)
Balogh Edgár épületes) a nemzeti szenvedélyesség napi politikumától, a közéletünkbe vágó türelmetlenségtől, amely csak eszközül használja a maga történelmi frázisait. A nemzetiségi kérdés igazságos rendezése, a lakosság többsége alapján — és nem Burebista és Decabal ’’történelmi jogán” — Romániához tartozó Erdélyben nem függhet egy történelmi vitától, esetünkben az elvont és visszaemlékezésekre alkalmat nyitó ’’államnemzet” fogalom helyett a többség és a kisebbség jogegyenlőségen alapuló gyakorlati együttélése volna a helyes kiindulópont, ez felelne meg egy új társadalom tudományos szükségleteinek, és mindennapi érdekeinek. Ez a megértés kulcsfontosságú a történelmi kérdések tárgyilagos megítélésében. Már 1938-ban, amikor Nicolae Iorga Ausztria hitlerista megszállására reagálva a Kelet-Európa nemzeteire zúduló nagynémet hódítás veszélyeire figyelmeztetett, így válaszoltam a Brassói Lapok hasábjain a román történetírás nagyjának: ’’Itt van már az ideje, hogy felduzzadt nemzeti történelem- tudományaink bőséges anyagával kiegészítsük egymást s egységes iskolát teremtsünk a kelet-európai történelem-kutatásnak! Milyen más következtetésekhez juthatna el például a román közvélemény a székely kérdésben, ha a népek egyenrangúságát parancsoló közös dunai érdek alapján tudomásul venné a magyar tudományosság eredményeit is, de fokozhatnók a példákat kölcsönösen. ” Pusztán veszett szó maradt ez a második világháború küszöbén, de ma sem javallhatok mást. A történelmi hiedelem eszköze lehet a nemzeti nagyzolásnak, kizárólagosságnak és beolvasztási hódító törekvéseknek (és sajnos az is), nem árt tehát magát az eszközt tisztázni. Korunkban a nemzeti államok kialakulása lényegében nemzeti önrendelkezés, szóval az etnikum mérve szerint történik, több-kevesebb uralmi elhajlással is, nem pedig a jelenlét elsőbbségére épített ’’történelmi jog” alapján. A román nacionalisták türelmetlensége ezt a politikai elvet torpedózza meg, nem véletlenül nyújtva ki Burebista államának határait a Tiszáig, amint azt Adrian Paunescu, a nacionalista irányzat író-szónoka egyik nyilvános előadásában átlátszó céllal hangsúlyozta, népének követelve a Szamos, Tisza és Maros folyót ”a forrástól egészen a torkolatig”. Válaszképpen találkozhatunk már — főleg az amerikai magyar emigráció szélsőséges jobboldali blokkjában — az ’’Erdélyt vissza!” revizionista jelszóval. Megnyílik az út a nacionalizmusok riasztó konfrontációja számára a korunkhoz illő humánum helyett. A román-magyar megértés közös állásfoglalást igényel minden illúzióval és hamisítással, minden nemzeturalmi elfogultsággal szemben. Legyen végre igaza a román Balcescunak, aki már 1852-ben az egymás mellett élés és közös hazafiság programját Vitéz Mihály vajdáról szóló történeti munkája végén így fogalmazza meg: ”A kérdés, amelyet Erdélyben meg kell oldani, az volt és ma is az, hogy kikiáltva az egyetemes polgárjogokat, vagyis az egyéni és nemzeti egyenlőséget, a románok, magyarok, szászok és székelyek keressék meg a békés együttélés módját, egymással szövetségre lépve alkossanak államot, nem pedig, amint mindenik külün-külön szeretné, hogy csak egyedül maradjon meg az országban, elűzve onnan a többi népet.” Ezt az álmot fejezte ki az 1848-as események közepette a szász Josef Mariin is. A nemzeti kérdésben akkor helyesen kiálló Teleki László és Balcescu mellett ő a harmadik mintaképem.
