Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Pilinszky János emlékének (1921-1981)

6 S T.S. Eliotra hivatkozik, ahogy azt egyik esszéjéből ismerjük (Eliot, T.S.: Selected Essays. Faber and Faber L., London 1932,31969, 13-22), valamint egy hasonlattal példázza, miszerint a személyes az iskolai feladatban bentmaradt hiba (Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Válogatta és szerkesztette Török Endre. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1983, 143-8,20). A fogalom s a megnevezés nyilvánvalóan bonyolult kettősségeket rejt magában, mivel egyben mindennemű művészet feltétele, amint azt a befogadásra vonatkozólag fogalmazza meg a költő: „A tökéletes vers az volna, amiről senki se fedezhetné fel, ki is írta, de aminek olvastakor mindenki magára ismerne“ (Pilinszky 1984, 398). Anélkül, hogy az irodalomtudomány fogalomrendszere szerinti differenciálásba bocsátkoznánk („lírai én“ vagy „lírai alany“, az epikai narrátor megfelelője; „költői szubjektum“ vagy „műszubjektum“, a fogalomhoz lásd Červenka 1973, 365-6, A. Okopiert-Slawiriska 1971), utalhatunk még H. Friedrich megállapítására, miszerint a modern költészetet a nyelvvel eszközölt s személytelenséget eredményező műveletek jellemzik, s ezt Baudelaire, Mallarmé és mások s az utóbbi nyomdokaiban Valéry felfogásaként tárgyalja, akinek a poézis a nyelv jelentés- és hangzástulajdonságainak kombinatorikája. formateremtés, mígnem a kinyert alakzat matematikai formula kényszerűségével nem hat (1956, 26-8, 72, 83, 134). Valéry poétikáját kommentálva J. Hytier ezt úgy fogalmazza meg (tulajdonképpen Mallarmét ismételve...), hogy olyan stílust kell kialakítani, amelyben „kevésbé a költő az, aki szól, mint maga a nyelv“ (1970, 74; természetesen ez is csak elérhetetlen limes, amelynek irányában költőink közül talán Varga Imre jutott el a legmesszebbre).

7 Bahtyin ugyan a „dialogikus szót“ (nyilatkozatot, beszédet) a modern regény műfaji sajátosságaként állítja vizsgálódása középpontjába, szembehelyezve azt a líra „egynyelvűségével“, monológ jellegével, de elfogadja a műfaji áthatódás tényét (1963, 340-2, 1972, 57, 66-7, 69, 73-5, 82-3). Továbbá megjegyezhetjük, hogy a párbeszéd mint forma Bahtyinnak is csak külső megjelenítés, s műfaji alkalmazásán túl s egyetemesebb érvénnyel „a másiknak“ mint szubjektumnak a husserli fenomenológia felfogásával egybevágó.

8 Az átkötés teljesebb jellemzését a hivatkozott irodalomban találjuk. Az átkötés, áthajlás erőssége, élessége - Fónagy Iván egyszerű meghatározására támaszkodva - fordított arányban áll a szünet valószínűségével az adott prózai mondatban (Fónagy 1967a, 248; lásd még Fónagy 1967). M. Červenka definíciójában „az enjambement a ritmikai és a mondattani tagolás olyan különválása, amelyben a ritmikai sorozat (értsd verssor, félsor [Z.L.]) végén a mondattani határ gyengébb, mint a sorozaton belül“ (1959, 87).

9 Az alakzatokat illetően utalhatunk lakobson ismert módszerére, amellyel a nyelvi szintek, szerkezetek, egységek részvételét-elosztását követi a vers felépítésében, ismétlődésüket hasonlóságuk és szembeállíthatóságuk szerint, Kavafisz közvetlenül metafora és hasonlat nélküli költészetére az effajta nyelvtani „képszerűséget“ mutatva ki jellemzőnek (lásd lakobson-Colaclides 1966).

10 Szerkezet és jelentés-értelmezés egymásravonatkoztatásában Pilinszky költészetére nézve rávezető J. Levý Eliot-elemzése (1971,430-449), amelyben a költő antitetikus szerkesztésmódját, a szimmetriák kialakításának és megszegésének formáit vizsgálja a kifejezés és a ritmus szintjén, megadva a végső konklúziót: „Az ellentétek szintézise aláássa az ismerős fogalmak iránti bizalmat, az objektív valóság tárgyain és tevékenységformáin kívülire irányítja figyelmünket, s metafizikai következtetésekre utal, amelyekben erősebb és felhatványozódó realitás jelenik meg“, 439; „A szemantikai kettősség az objektív valóság tagadását és metafizikai jelentéssel való átfedését váltotta ki; a ritmikaiban a bizonytalanság és tanácstalanság tónusa hangzik, Eliot művének filozófiai céljait szolgálva: kilábol- ni az objektív világ »bizonytalanságából«, s elérni a metafizikai valóság »bizonyosságát«“, 449 (a két tanulmány eredetileg angolul jelent meg, 1. i.m. 459). Az egyezésekből idézhetjük Pilinszkynél az ellentétes jelentésű, sőt ellentmondást rögzítő szavak, kifejezés társítását (lerombol és megörökít, megszabadít és betemet, megszültél és megöltél, Ettől lesz egyre súlyosabb, és egyre könnyebb; emelkedő zuhanás stb.), a tagadást, amely ugyanannak a szónak transzponálja a jelentését: „A valódi tudás / tapasztalatlan, mit se tud, / nem ismer, nem ismerhet semmit.“ (Tapasztalat), „- nem tudom, / és mégis, hogyha valamit tudok, /hát ezt tudom,“ (Egyenes labirintus). Hasonló Eliot „knowledge“- ének és szinonimáinak egymással szembeállított alkalmazása (lásd i.h. 434-5). A tanulmányban idézett „Measures time not our time“ (438) a Metronóm kezdősoraival esik egybe.

IIP. Valéry a zeneit a lírában aszimptotikusan ható, a jelentés valamennyi esélyét egyidejűleg fenntartó princípiumként szemléli (i.m., I, 766, 1267); J. Mukaŕovskýnál ezt úgy találjuk, hogy „bár a zene nem közöl (...) annál inkább váltja ki teljességében a befogadó valóságlátását, semmint bármely valóságelem megjelenítésével. Ami azonban a művészetnek mint jelnek általános, ez esetben csak szemléletesebben feltáruló tulajdonsága“ (1966, 47).