Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Gábor Béla: Virágok logikája (esszé)
Virágok logikája Az utóbbi tehát nem velünk született valami, hanem valami más, ami az embertársainkkal való együttlétezésben nyilvánul meg. A szépség nem erkölcsi valami, az erény jórészt az. Pedig szoktuk mondani, hogy X szépen, azaz erényesen cselekedett. Az erényes ember ugyanakkor tudatában van erényeinek. Ha pusztán ösztönösen cselekedné az erkölcsi jót, akkor nem nevezhetnénk erényesnek, bár erényesen cselekedett, mert nem is merült föl benne a másképpen cselekvés lehetősége, azaz nem választott. A nárcisztikus egyén is tisztában van azzal, ami a sajátja, vagy legalábbis azzal, amit magáénak vél; ez örömérzéssel társul, sőt, túlzott örömérzéssel. Ha valami tetszik nekünk, az szintén a fenti érzéssel társul. Ez a valami lehet a miénk, vagy nem. Ha a miénk, és tetszésünket ki is nyilvánítjuk, ezt közönségünk mint tetszelgést nevezi meg, s máris a tanulmányozott kategória alá esünk. A képességek sem a szép (esztétikum), sem az erény fogalma alá nem esnek. Tehát valaki, aki pl. jól fest - bár ettől még se nem szép, se nem erényes -, lehet mégis narcista, amennyiben képessége révén önmagában tetszeleg. Századunk egyik híres (hírhedt) festője, Salvador Dali sok helyen mint a narcizmus megtestesítője szerepel. (Lásd pl. a század festőire vonatkozó egyik kijelentését: „A maiak közül én vagyok a legnagyobb. Nem azért, mert az én képeim szépek, hanem mert a többiekéi kimondottan rondák.“) A narcizmust rövidebben, de talán általánosabban úgy is meghatározhatnánk tehát, mint az egyén önmagában való tetszelgését. A tetszelgésben van valami, ami nem örömet vált ki bennünk, hanem inkább viszolygást. Mi ennek az oka? A továbbiakban csak azt az esetet szeretnénk tanulmányozni, amikor a tetszel- gésre okot szolgáltató valami reális. Reális, azaz a közösség által elismert. A fentiek alapján a nárcisztikus egyén sajátjának mondhat bizonyos erényeket, kiválóságokat, olyan tulajdonságokat, amelyek a tömeg mint statisztikus sokaság fölé emelik. Narcistává az teszi, hogy él ezzel a jogával, önmagát átlagon fölüli- nek deklarálja, és személyének nagyszerűsége fölött érzett örömét környezetének tudomására hozza. Az öröm forrásának „felemlegetése“ viszont kellemetlen összehasonlításra készteti környezetét, kiváltva benne a viszolygást. Ez az érzés annál intenzívebb, minél narcisztikusabb a környezet, a tömeg. A tömeg aspirációit megtestesítő prototípushoz közel álló egyének tetszenek a tömegnek, rajong értük, mert bennük látja megtestesülni vágyainak netovábbját, látja, hogy elképzelései, óhajai nem illuzórikusak. Továbbmenve: részt követel sikereikből, erényeikből; magáénak tekinti őket és tetszeleg bennük. Példaként hozhatjuk fel az élsportolókat és a nemzetet, amelyet képviselnek. Már ez a mondat is sokatmondó: „A sportolót nemzeti színekbe öltöztetik, s kezében gerellyel, hátán sarló és kalapáccsal külsőleg fejezi ki, hogy »nagyszerűsége« nem más, mint annak a nemzetnek a nagyszerűsége, amelyet képvisel.“ „Méltán képviselték nemzetünket...“ - olvashatjuk, hallhatjuk a hivatalos kommentárt; „győztünk!“ - mondja egyik béna a másiknak, és nem győzünk tetszelegni nagyságunkban. A történelemkönyvben sokkal több a megnyert csata, mint az elveszített, s a lapokról ránk tekintő hősökre visszatekintve érezzük, hogy akár mi is lehettünk volna azok, ha történetesen az idő nem szól közbe. Az elmondottakat az egész emberiségre nézve is megfogalmazhatnánk, ha vennénk magunknak a fá
