Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Gábor Béla: Virágok logikája (esszé)
Gábor Béla radságot, és utánanéznénk az ember nagyságát, felsőbbrendűségét úton-útfélen hangoztató munkáknak. Ez viszont már nem narcizmus, mert ettől nem viszoly- gunk. Úgy néz ki, mintha a narcizmust nem is annyira az önmaga erényeiben való tetszelgésben kellene megjelölnünk, mint inkább a tömeg - bocsánattal legyen mondva: - hányingerében. Ha az egyén viszolyog, akkor elrontotta a gyomrát, ha a tömeg, akkor az egyén ápolásra szorul. A tetszelgés amorális gesztus, s így a narcista nem tökéletes: nem ideális. Az ideális egyén mint minden erény megtestesítője, szerény kell hogy legyen, még önmagával szemben is, sőt elsősorban önmagával szemben, s így soha nem ismerheti el tulajdon személyéről, hogy ideális, vagy — másképpen fogalmazva - nem ismerheti fel önmagában az ideálist. Folyamatosan törekednie kell, hogy megérkezzen oda, ahová tulajdonképpen már megérkezett, s tudatában kell lennie, hogy számára a célt jelentő beérkezés a társadalom szempontjából a célon való túllövéssel egyenértékű. Ezen a ponton visszaérkeztünk a mítoszhoz, Narkisszoszhoz, akinek hosszú életet jósoltak, ha nem ismeri meg önmagát. Van-e kevésbé irigylésre méltó sors, mint az, hogy tudjuk, hogy vagyunk, de nem ismerjük fel mibenlétünk, nem ismerjük fel lényünk lényegét? Ez a lényeg teszi azzá a lényt, ami, de e lényeg ismeretének a hiánya feltétele annak, hogy a lény létezzék. A létezés lényege e lényeg hiánya, avagy addig vagyok magam, amíg nem ismerem önmagam. A „tartsuk távol magunkat önmagunktól“ szkizofrén logika logikátlanságában van némi logika, ha az irracionális szférájában próbáljuk a „tényeket“ megragadni. Az érzelmi állapotok lajstromán a vágy talán az, ami a legkevésbé viseli el a logika járulékait. A vágyat, kellékeitől függetlenítve, úgy foghatjuk föl, mint önmaga megszüntetésére irányuló állapotot. Bár úgy szoktunk fogalmazni, hogy a vágy beteljesedik, ez alatt voltaképpen azt értjük, hogy a vágy tovább már nincs, nem létezik. Másrészt a vágyat nem mint önmagára irányuló valamit tekintjük, hanem mint a vágy tárgyára irányulót. Ebben a „tárgyban“ a vágy hiányát idegeníteni el, s minden pillanatban e hiányt vágyom. Akár kellemesnek, akár kellemetlennek tekintem a vágyat, a vágy, az óhaj maga abszurd marad. Ha kellemetlennek tekintjük, akkor a vágy két úton számolható föl, amiből mi mindig az egyiket választjuk, s ez a vágy tárgyának elérése, a vágy beteljesülése. Kevés embernek fordul meg a fejében, hogy a vágy tárgya szüli a kellemetlen érzést, s ezért nem elérésére kellene törekednem, hanem a tárgy megszüntetésére. A lemondás mindig kellemetlenebb, mint a vágy, s kérdés, hogy melyik viselhető el könnyebben. Ha viszont a vágyat mint kellemes állapotot tekintjük (kezeljük), akkor érthetetlen, hogy miért törekszünk arra, hogy ne legyen. Minél közelebb kerül „hordozója“ vágya tárgyához, annál intenzívebb lesz a vágya, s így felszámolásának az igénye is, mert nőnek az esélyei. A vágy irracionális, ami abból is látszik, hogy megszüntetésére törekedve önmagát fokozza. A vágy tárgya addig rendkívüli, amíg a potenciális öröm előállapota, amíg a vágy be nem teljesül. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen dologra lehet vágyni, kivéve egyet, a vágyat, mert a vágy önmagára igenlően nem irányulhat. Narkisszosz lényegét a vágyban kell keresnünk, ő volt a vágy, a tömeg vágyának tárgya, maga az eltárgyiasult vágy. Narkisszosz, a vágy, a kellemetes hiányérzet nem hiányzott önmagának, mert nem ismerte önmagát, a vágyat. Számára
