Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Gábor Béla: Virágok logikája (esszé)
Gábor Béla de ő mindenkit visszautasított, többek között Ekhót, a nimfát is, a tömeg reprezentatív képviselőjét, kit Héra bizonyos narratív tevékenységéért azzal büntetett meg, hogy elvette beszélőképességét, s így mindig csak másokat tudott ismételni. A visszautasított Ekhó addig sorvadt a szerelemtől, hogy a végén nem maradt más belőle, csak a hangja. Hermész egy soha be nem teljesülhető szerelemre gyújtva büntette a büszke Narkisszoszt. A theszpiai Donakónban, a Helikon hegyén, egy ezüstösen tiszta forrásban megpillantva magát, beleszeretett tükörképébe, s elemésztette a vágy,, belefúlt a forrásba vagy öngyilkos lett, ma már nem tudni. Narkisszosz meghalt, de emléke megmaradt a testét magába záró, földből kinőtt, piros pártás fehér nárcisz képében. Narkisszosz nevében ott találjuk a „narkét“, a kábítást. Itt jegyezzük meg, hogy a „nagy tömegben a nárcisz kábít“ kijelentés a hagyományostól eltérően úgy értendő, hogy „egy szál nárcisz illata bódít nagy tömeget“ (a mítoszban Narkisszosz mint narkotikum narkomániás környezetét). De hősünk keresztapasága itt még nem ér véget. Nevéből eredeztetik a narciszizmust, egyfajta nemi eltévelyedést, melynek lényege az egyén önkielégülése tulajdon testének szemlélése révén, és egy sokkal szélesebb körben előforduló magatartásformát (ha lehet így nevezni), a narcizmust. Narcista jelzővel - a nárciszra specializált kertészeket leszámítva - az olyan egyéneket szoktuk „megbélyegezni“, akiknek, lelki egyensúlyuk fenntartása érdekében, elengedhetetlenül szükségük van az öndicséretre, illetve a saját erényeikben (szépségükben) való tetszelgésre. E tetszelgés „mér- téktelenségétől“ függően, a közvéleményhez csatlakozva, pálcát törünk fölöttük -vastagabbat vagy vékonyabbat, s magatartásukat abberánsnak, deviánsnak minősítjük. A narcista egyénhez - erényeitől rendszerint függetlenül - hajlamosak vagyunk valamiféle negatívumot társítani. E negatívum annál nagyobb, minél inkább nyilvánvaló (tolakvó) a narcista egyén „erényeinek“, azok tudatának az egyén általi tudtunkra adása. A nárcisztikus magatartás mint negatív megnyilvánulási mód deviáns, mert eltér a közösség szabta normáktól. A normák általános érvénnyel bírnak, s bár a közösség szabja őket meg, olyan színben tűnnek fel, mint a szubjektumtól független, objektív követelmények, melyek mindentől és mindenkitől függetlenek, de mindenkire érvényesek. Ez a virtuális objektivitás teszi lehetővé, hogy időnként az egész közösség magatartását deviánsnak minősítsük. „Aktuális közösség“ esetén ez nem megy, csak az egyén részéről, mert a közösség, jellegénél fogva, a normákon keresztül közösségi. A sorból az egyén kilóghat, de a közösség soha, mert kilépési szándékának pillanatában már nem lenne miből kilépnie. (Próbáljuk meg elképzelni minden tag együttes kilépését egy szakszervezetből vagy valamelyik pártból). Mindebből nem következik, hogy a közösség nem lehet nárcisztikus és egy időben „deviáns“. Lehet mint „mikroközösség“, azon közösség normái szerint, amelyen belül egzisztál. Tekintettel arra, hogy a narcizmus, érzésünk szerint, tágabb viselkedésmódot fed, mint Narkisszosz egyedinek számító esete, engedjük meg magunknak a mítoszértelmezés kereteinek olyan mértékű kitágítását, mely lehetőséget teremt a következő hajmeresztő kérdés vizsgálatára: „Narcista-e a narcista?“ A narcizmus az önmaga szépségében, erényeiben való tetszelgés-olvashatjuk bármelyik lexikonban, vagy értelmező szótárban. Amint az a meghatározásból is kitűnik, különbség van a szépség mint természetes adottság és erény között.
