Irodalmi Szemle, 1991

1991/9 - Dušan Mitana: Sejtések (elbeszélés)

DUŠAN MITANA

SEJTÉSEK

Ballagtam a koporsó után, kopasz fejjel a tűző nap alatt, a fekete öltözék éhesen szívta a nap sugarait, felszította őket, elnyelve párás forrósággá változtatta, amit már nem engedett vissza. A meleg csak gyűlt, és tágult pórusaimon át hagyta el testemet. Restelltem kopasz fejemet, szembetűnő fehérségét, amely valószínűleg senkiben sem ébresztett rokonszenvet. Meglehet, úgy magyarázták, mint a dolgok egyfajta lekicsinylését; senki előtt le se tagadhattam volna, hogy frissen nyírtak; fejbőrömet még nem vonta be barnás színnel a nap. Biztosan nem nyi- ratkozom meg, ha előre tudom, hogy anya meghal, de hiába is próbálnám nekik megmagyarázni.

Úgy nézett ki, mintha mind miatta jöttek volna ide. Mintha valóban sajnálnák őt. Mintha nem azt gondolnák; jobb lesz neki ott. Nem, gondolom, senki a temetési menetből nem sajnálta anyámat. Csak kihasználták a lehetőséget, falkába verődtek, könyörögve a halálhoz irgalomért, naivan reménykedve, hogy több ember többet nyom a latban.

A nap sugarai megtörtek a halottaskocsi üvegén, nem világították meg a fekete fedél árnyékában megbújó, ezüstözött koporsót. A kocsi elé fogott lovak valószínűleg be voltak tanítva, olyan méltóságteljesen lépkedtek a gyászzene ütemére. A zenészek annyival izzadtak jobban, hogy erőltették a tüdejüket, de fehér koponyám olyannyira idegesített, hogy azt sem figyeltem: verítéküket csak saját szólamuk szüneteiben törlik le homlokukról, vagy önuralom híján szükség szerint, nem törődve, hogy megzavarják a ritmust. Nem volt előttem senki, sehol egy izzadt tarkó, akivel lazíthattam volna, semmi, csak a koporsó. Mellettem apa ballagott, mereven előre szegezett tekintettel, őszülő halántékán verejtékcsep- pek fénylettek. Fáradtnak látszott. A fejem égett, biztos napszúrást kapok, jutott az eszembe, legszívesebben az útszéli fák árnyékába húzódtam volna. A merevségből, amellyel a tömegben elvegyültem, csak a veríték szakadatlan törölgetése mozdított ki. Megmozgattam a lábujaimat, az átizzadt zokni bűzlött a megolvadt aszfalt fölött gomolygó, szemmel látható forróságban, verítékmarta lábaim viszkettek, és a lábujjaim közti metsző fájdalom folyton egy lavór víz képzetét hívta elő bennem (legalább egy lavórt, sóhajtottam vágyakozva). Hogy lehet ilyen körülmények között gyászolni? Hogy tudatosulhat benned a kötelező gyász, mikor érzed, hogy rothadsz, hogy megrothadsz elevenen? És mi lesz, ha rák lesz belőle? Vagy amputáció? Recseg a torkod, és nem állhatsz meg a kocsmánál, pedig az