Irodalmi Szemle, 1991

1991/9 - Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás (esszé)

Műfajtalankodás

Népi-urbánus vita pedig nem is volt, jegyezte meg - hallván első vízilovamat- az a Tőzsér Árpád, aki most a következőket állítja:

.....az esztétikai érték szempontjából a származás vicinális jelentőségű. Az esztétika nem ismeri a történetiség fogalmát, az osztályét még kevésbé“. (Tökéletesen igaz. Nem a származás teszi az írót népivé, de még urbánussá sem - ha már ebbe a felemás terminológiába keveredtünk, kevertek bele.) „A »népiség«, a föld élményétől el kellett irodalmunknak jutnia a lét élményéig.“ (Az „eleve elrendelt“ bugyuta terminológia szerint: az urbánusságig.) A népi irodalom tekintélye „nagy és meghatározó volt“, s ha valaki (Cselényi) akárcsak a „népi irodalom szürrealista ágából“ indult is ki, „elhajlásáért" „eretneknek bélyegezték“. (Hozzáteszem: a „szürrealista ág“ is kivívta a maga „nagy és meghatározó tekintélyét“ - Tőzsér akkor már Mit- teljeit írta -, és azzal is meg kellett birkóznia sokunknak. Később még azoknak is, akik akkortájt a kisebbségi magyar lét mítoszát pumpálták nagyversekbe, nagyregényekbe, nagyfranckarikákba. Zárójel a zárójelben: most már ott tartunk, hogy a metafizikus mítoszt is rojtosra rágta az idő. Átüt már belőle a korábban is sejtett, közép-európai méretűre duzzasztott, erősen kollektív szemléletű kispekuláltság. De erről majd máskor...)

Ig

az tehát, hogy a népi-urbánus irányultságok nálunk jobbára búvópatakokként csörgedeznek-hömpölyögnek a látszólag hallgatag felszín alatt, de néha, ha a két áramlat összecsap, a talpunktól a gerincünkön át az agyunkig érezzük a rengést.

A másik konfrontációra alkalmas kérdéskör a CSMI léte-nemléte körüli vita, mely ugyan Tőzsér CSMÍT-beli felszólalása szerint lerágott csont, így szóra sem érdemes. Nem kis büszkeséggel állíthatom, hogy nagy részben az én provokátori tehetségemnek köszönhető, hogy a kérdezőnek mégis ezzel a kérdéssel sikerült a leghosszabb és legellentmondásosabb választ kicsikarni Tőzsérből.

Lássuk csak!

„Csodálom a vehemenciát, amellyel néhány publiciszta (hát mégsem enyém az érdem? - H. Z. megj.) a »csehszlovákiai magyar irodalom« fogalma ellen küzd.“ (Mi az, a CSMI máris fogalom?!) „Most, amikor minden más téren az értékek pluralizmusa a jelszó és a program, az irodalomban valamiféle nemzeti totalitarizmust hirdetnek.“ Néhány sorral alább eltúlzott „esszéírói következetlenségre“ bukkanok: „csak egy magyar nyelv van és egy magyar irodalom.“ Ezt hangoztatni is fölösleges. „Az Egy-ségből viszont semmiképpen sem következhet valamiféle belső homogenitás, belső egység. A magyar irodalom az utóbbi időben (...) még Magyarország határain belül sem egységes...“ Itt most megállnák egy szóra. Ha a magyar irodalmat az teszi magyarrá, hogy magyar nyelven íródik- és ez az én véleményem is -, mi teszi csehszlovákiai magyar irodalommá (fogalommá!) a Csehszlovákiában születő magyar irodalmat, amikor „a különböző avantgárd csoportoktól a hagyományos realista iskolában, a túlélő népi szürrealizmuson s a katolikus miszticizmuson keresztül egészen az újklasszikus posztmodernizmusig a legkülönfélébb irányzatok élnek békésen (?-H. Z. megj.) egymás mellett" a Csehszlovákiában születő magyar irodalomban is. „S miért éppen a csehszlovákiai magyar szerzőnek kellene - valamiféle nemzeti különbözéstől rettegve - ha törik, ha szakad hasonulniuk?" Mihez, könyörgöm, mihez?! A „különböző avantgárd csoportosulásokhoz", vagy a „hagyományos realista is-