Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás (esszé)
Hizsnyai Zoltán kolákhoz“, a „túlélő népi szürrealizmushoz“ (lásd tovább Tőzsérnél)?! Ki akar itt hasonulni és mihez? S a „másságunk“! (Mi ez a többes szám?) A pesti katolikus miszticizmus, mondjuk, miben különbözik a hazaitól? Vagy az avantgárd? Mi nem különbözünk, de én, mint író, igenis különbözni akarok (és remélem, ez sikerül is)! Ha a Szemle - lehetőségeihez mérten - jó irodalmat „hoz“, akkor természetes, hogy különbözni fog. Egy koncepció pedig nagyrészt az elhatározás kérdése. Pesten, Pécsett és Pozsonyban is. Ehhez nem kell „a másság tudatát ápolni“ magunkban. És nem kell kisebbségben élni ahhoz, hogy kultúrszintézisre törekedhessünk. Gondoljunk csak éppen a Tőzsér által felemlegetett Danilo Kiš- re, vagy a Közép-Európa-koncepció más jeles többségi képviselőjére. De semmi esetre se gondoljunk - éppen a pluralizmus jegyében - azokra a nem kevésbé jeles irodalmárokra, akik ezt a koncepciót misztifikációnak tartják, vagy, ne adj’ isten, hederítenek rá, és élik a saját belső világukat. „Az én elképzelésem az irodalmunkról egyáltalán nem bezárkózást, hanem éppen fordítva, a szélsőséges nyitottságot, a valóságos és szellemi határok egyidejű »átjárhatóságát« célozza“ - kezdi mondani az utolsó bekezdést Tőszér. Az én elképzelésem is ezt célozza: a nyelvből adódóan van egy nemzeti (nem nép-nemzeti!) irodalom (ami ráadásul lefordítható vagy nyelvismeret birtokában eredetiben is elolvasható, tehát eléggé átjárható határt jelent) és slusszpassz, több határ nincs, még jelképes sem! A „mi (ki az a mi?! - H. Z. megj.) nyitottságunknak a neve pedig miért ne lehetne bizonyos geográfiai adottságok alapján mondjuk akár »csehszlovákiai magyar irodalom« is?“ - teszi fel a nagy 1-re a pontot Tőzsér. Hát lehetni éppen lehet. Felőlem akár szárnyasanyának is hívhatjuk. Csak lehessen mivel kapcsolatban használni! Majd ha lesz nyitottság miközöttünk, rögvest sort kerítünk rá, hogy megegyezzünk egy frappáns elnevezésben, jó? Már amennyiben ez a MI nyitottságunk különleges, specifikus nyitottsága lesz. (Bár ne lenne az!) De félre a tréfával! Tudom én, tulajdonképpen ugyanazt mondjuk mi Tőzsér Árpáddal, csak közbeértetlenkedünk néha-néha egy kicsit- de szigorúan csakis az irodalmi élet pezsgése kedvéért. íme, egy szerény buborék. (Hej, de ki vagyunk éhezve a pezsgésre, mi, (fel)vidéki írók! Mégis-vagy tán épp ezért! - még a képzeletünkben dúló véres világnézeti párbajjal is elcsapjuk a gyomrunk. Azt, amelyik szellemünket emészti - elemészti.) Jut eszembe! A múltkorjában együtt ebédelek az íróklubban a Szemle szerkesztőbizottságának egyik magyarországi tagjával (csak maga származik odaátról, ezért egyszerűbb ha elárulom: Mészöly Miklós volt az), szósz szószt, szó szót követ, s azt találom neki mondani: nem egészen értem, mit vakerolnak annyit egyesek az asz- szimilációról, hiszen, ha nincs asszimiláció, nincsenek modern nemzetek, de még magyar nemzet sincs és így tovább. Igaz, teszi hozzá Mészöly, s érintőlegesen megemlíti az erőszakos asszimilációt, mint elfogadhatatlant, amely említést én a számból kivettnek minősítek. (Jól nézze meg az ember, kivel ül le ebédelni!) Már jócskán kieszegettük a mondatokat egymás szájából, amikor azt mondja Mészöly: miért nem írja ezt meg valaki közületek, kisebbségiek közül a magyar- országi sajtóba? Ha nálunk valaki ilyen kérdéseket feszeget, nemzetárulónak bélyegzik, de még jobb esetben is lezsidózzák. Na, desszert helyett elmesélek egy idevágó történetet, mondom. Úgy a hetvenes évek derekán, deréktáján vagy ké
