Irodalmi Szemle, 1991

1991/8 - Péter László: Juhász Gyula Szakolcán

Juhász Gyula Szakolcán

Szalatnai Rezső Juhász kisregényét beillesztette a kisvárosi életet ábrázoló magyar regényeknek (Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Török Gyula, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső műveinek) sorozatába. Juhászé méltó társa ezeknek, úgymond, „terjedelmére nézve kicsiny, de sugárzó erejét tekintve nagy mű...“ Másutt egyenesen remekműnek minősíti. Ó is rámutat e regénynek a költői életművel való szoros összefüggésére: „A kisregény ugyanis bizonyos tekintetben összefoglalása Juhász Gyula egész költői szemléletének. Ami szétszórtan megtalálható egyes versekben, itt egységes keretben jelenik meg újra, mintegy véglegesített beállításban.“

Eltérően értelmezik irodalomtörténészeink a regény végső kicsengését, tanulságát. Szalatnai - híven általános Szakolca-értékeléséhez - derűlátó befejezést hall ki Juhász szavaiból: a pozsonyi kirándulás után Végvárra visszatérő főhős, Orbán Gergely, Juhász Gyula képmása, megbékél sorsával, megtalálja élete értelmét. Hegedűs András ellenkezőt vél kiolvasni a sorokból: szerinte Orbán Gergely az élet örömeiről, szépségeiről kényszerűen lemondva tengeti tovább céltalan életét. Vargha Kálmán is úgy látja, hogy az Orbán lelke a keserű rezignáció regénye; azt mutatja be, miként köt Orbán Gergely alkut a sorssal, már megtörve, a beletörődő megbékélést vállalva, mert mást nem választhat. Csak önkéntes halála szabadíthatta volna meg szörnyű magányából, de ehhez nem volt elég bátorsága. Orbán Gergely a regény végén albérleti szobájába azzal a tudattal lép: „soha még ilyen magányosnak és kilátástalannak nem látta életét és nyomorúságát, de már tudta, hogy ennek így kell lennie, és hogy a szenvedés az egyetlen forma, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen védekezni tud.“

Az Orbán lelke valamennyi elemzője kiemeli, hogy Juhász regénye az első világháború előtti Magyarország világának egy nagyon jellegzetes darabját részletrajzaiban és atmoszférájában kivételes hitelességgel örökíti meg. A költő nem csupán önlelkének mélyen realista ábrázolását nyújtja, és nem is csupán néhány valóban élt. jellegzetes szakolcai alak kitűnő rajzát, hanem művészi erővel érzékelteti a Monarchia korszakának sivár értelmiségi létét is. „Csupa kisiklott ember, eltorzult egyéniség“ - írta Rónay György a regény figuráirói, s ez természetesen nem véletlen, hanem törvényszerű: az adott társadalom szűkös föltételeiből meghatározottan következik. Ezt Juhász ugyan ki nem mondja, de félreérthetetlenül sugallja.

10

Egy évtized múltán. 1933-ban a Nyitravármegye című újság munkatársának kérdésére. hogy mit jelentett az életében Szakolca, Juhász Gyula így válaszolt: „Szakolca két esztendeje számomra a romantizmus állomása volt. Vallásos lírám ekkor virágzott ki, és magyarságom ekkor vált erősen tudatossá. Nagyvárad után, ahol a Sturm und Drang lendületeit és változatait éltem át Ady táborában, Szakolca elmélyülést és elcsöndesedést jelentett számomra. A múlt árnyai és a jövő árnyai kísértettek, és én megértem a megváltó szenvedésre."

Juhász Gyula 1917 után, amikor súlyos idegbetegségével először kellett hosz- szabb időre gyógykezelésre vonulnia, nem tanított többé ..középiskolás fokon".

1928-ig nyugdíját sem kapta meg a magyar államtól, csupán újságírásból, vezér