Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Simon Attila: Egy író magányos imája (Tíz éve hunyt el Hajnóczy Péter)
Simon Attila a férfiak elveszítik férfiasságukat, a szűzanya kifordul erkölcseiből, sőt a „főhős“ sem tud ellenállni a csábításnak, és „vadász“ szeretne lenni. A parancs még ennél is pesszimistább. Reménytelenséget sugall már az első mondata is: „Sötét volt, mint egy fasírtban.“ A kisregény montázstechnikával, a legkülönbözőbb szöveg- környezetből kölcsönvett idézetekből épül fel. „Hőse“ már nem saját életét éli; a fejében kavargó szövegek irányítják életét. Olyan helyzetbe kerül, amelyben teljesen ki van szolgáltatva az idegen hatásoknak, és már meg sem tudja különböztetni saját gondolatait a megtanult szövegektől. Az elemzők Hajnóczyról gyakran csak mint jó vénájú alkoholistáról szólnak, aki „meg tudta lovagolni alkoholmámorát“. Azonban az ilyen megállapítások túlságosan egyoldalúak, felszínesek. Annyi mindenesetre igaz, hogy ő írta le az egyik legszebb mondatot az „italozásról“: „Uram! miért ne írnánk le a Te legendádhoz hasonló legendát: hogy az iszákosság, könnyen belátható, szertartás, szótlan, magányos ima.“ Arról, hogy mit jelentett számára az alkohol, és főleg arról, hogyan is élte át, miként élt együtt e szenvedélyével, a legkimerítőbben A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényében vall, melynek hőse maga az író; az író, aki tudatában van helyzetének, de képtelen rajta változtatni. Ezért fordul olyan tüneti megoldásokhoz, mint az alkohol előidézte hallucinációk. Az író egyrészt retteg az alkohol kiváltotta vízióktól, másrészt várja őket, mert általuk meg tudja növelni belső világát. A víziók rendszerint meg is érkeznek, s tele vannak halállal, vérrel és a legolcsóbb, pornólapokra jellemző képekkel. Ezek a rémképek önvallomás értékűek, hiszen félreérthetetlenül utalnak Hajnóczy Péter vállalt sorsára: „Végül a halott várost látta. Nemcsak látta: de ott bolyongott a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak labirintusában; Á-t, a feleségét kereste... De valami azt súgta: soha át nem jut a halott városon. Ott botladozik majd a sárga falak között, míg összeesik és meghal. Nem látja többé a feleségét, aki mozdulatlanul, száraz szemmel, ökölbe szorított kézzel áll a fák között, arcát a sárga város felé fordítja. Tudta ezt, s ez némi könnyebbséget jelentett számára. Könnyebbséget ahhoz, hogy méltósággal haljon meg. Mert azt is tudta, nem lesz könnyű és gyors halála. Repedezett, véres ujjakkal, szakadt ruhában, vérző térdekkel mászik meg újabb és újabb falakat, hogy közelebb kerüljön a vízhez, a fákhoz, a feleségéhez. Nyelve száraz, és megdagad a szájában. Szeme sarkából sárga váladék folyik az arcára. Tátott szájjal, egyre nehezebben lélegzi be a forró levegőt. Ismét átkapaszkodik a falon, ismét belebotlik egy sötét kapualjba, ahol legalább árnyékban van. De kilép a sárgán villogó utcára, átkapaszkodik egy falon, közelebb kerül néhány méterrel a zöld levelű fákhoz, a feleségéhez. Menni és kapaszkodni fog, amíg csak meg tud állni a lábán.“
