Irodalmi Szemle, 1991

1991/8 - Kulcsár Ferenc: Imádságok II. (miniesszék)

Kulcsár Ferenc

S akinek megadatik ezt a „felfordulást“ kimondani, annak megadatik az Út, amelynek gyötrelmes hosszán a botrányból: az úrból szolga lehet - mindenki szolgája, így mindenekfelett Istené.

Weöres Sándor költészete ilyen üzenet, ilyen hatalmasság, ilyen egyszerűség, ilyen kegyelem.

A világ: tudatlanság. A világ: analfabéta. A világ: íratlanság. Ezért kell világgá mondani világunkat: a tudatraébredés utáni öntudatra-ébredésünket - a felismerést, hogy a megíratlan világot meg kell írni szabad szolgálatunk által. Igen, közölnünk kell „tényünket“ a világgal, azt a „tényt“, hogy szabadokká lettünk s közeledünk a valóság felé: énekelünk, hogy a világnak legyen éneke, beszélünk, hogy a világnak legyen szava, amellyel megszólítja a valóságot, az egyetlen valóságot: Istent.

Weöres Sándor tudja, hogy az embernek egyetlen esélye van: az, ha emberré válik, s az marad mindhalálig, mert az ember munkája csak így használható mindenkor: „ha cipőt szegei, ha fát ültet, ha verset ír“. Igen, „a nagyság álmából ki kell bújni“, hogy „valamennyi dicsőség fogadja ásításunkat“, mert nagy és dicső csak egy van, a valóság, aki Isten.

Csak kevesen mondták ki olyan világosan, mint Weöres Sándor, hogy az ember az legyen, aki, vagyis ne harsogja túl Istenét, de ne is rettegjen hallgatagon előttem, hanem szólítsa meg „kinyújtózás és zsugorodás“ nélkül: „a mérettelen Istennek teremtésével közös ütemben“.

„Istenem, a Te szemeddel néznem - az én szememmel - ó hogy ezt adod nekem!“

Végül hívjuk ide, a megszólított és megszólaló világ lámpafényébe őt, aki talán a legszebbet - mert az igazat, így a valóságot - mondta Weöres Sándorról, „a leginkább félreértett költőről“. Igen, Pilinszky János mondta:

„Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyerekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.“

Isten könyve. Leírtam már egyszer, hogy az ember ki van nyitva, mint Isten könyve, s éppúgy örökre becsukhatatlan, mint emez. Most, hogy újra eszembe jut e gondolat, Pünkösd havának egy pénteki délutánja „íródik", s miközben benne és általa „íródom“ én is, azon tűnődöm, amit néhány órával ezelőtt Weöres Sándorral „társalogva“ fogalmaztam meg, hogy tudniillik a világot meg kell írni. De ha megkérdem magamtól, vajon nincs-e megírva a világ, elbizonytalanodom. Miért? Egyrészt, mert bizonyos, hogy meg van írva, másrészt viszont ez a „megírtság“ is egyre íródik tovább. Mégpedig az idő által, s ha jól sejtem, egyben a tér által is: a táguló idő és a táguló tér által.

Hogy mit értek, mit értünk Isten könyvén, napnál világosabb: a teremtett világegyetemet, azt a hatalmas remekművet, amit az ember évezredek óta olvas, maga is hatalmas kultúrákat teremtve eme olvasás által. S bármily meghökkentő, ezáltal az ember „írása“ csak illúzió; s éppúgy az a festészet is, a zeneszerzés is, az építészet is, de még a gondolkodásunk is az: tulajdonképpen Isten könyvéből „plagizálunk" és „kompilálunk“ mindannyian: még ha olykor zseniálisan is;