Irodalmi Szemle, 1991

1991/8 - Kulcsár Ferenc: Imádságok II. (miniesszék)

Imádságok II.

olyan zseniálisan, hogy egyedül Isten látja e turpisságunkat: de hát Ő ezt el is várja tőlünk. Szóval: gondolkodásunk csak látszat, mert nem mi gondolkodunk, hanem bennünket gondol a Teremtő. Tudom, hogy első hallásra ez az „őrület“ mint feloldhatatlan, ezért megsemmisítő paradoxon tornyosul elibénk. De valójában nem az! Hanem mi? Az az ember által felismert pillanat, fordulópont, a létezésnek az a „tűhegye“, hogy „Isten nélkül nem lehet megmozdulni“. De hát az embernek erre nincs is szüksége. Amire szüksége van, azt már megtette: felismerte e mindennél fontosabb „jelenséget“ - idegszálai csápjaival érintkezésbe került az Abszolütummal, s ez az az ÖRÖK, ami megnyugvást hoz az ember számára.

Gondoljunk Karamazov Aljosára, aki bár „meggyalázott és kifosztott holtakban gyökérzik“, de gyökérzik, s ezért lombot is hajt törvényszerűen: az ő gyásza nem gyász, illetve nem úgy gyász, mint testvéréé, Iváné; nem, Aljosa úgy vir- raszt, hogy közben vigasztal, méghozzá mindent megtartó önfeledtséggel. Úgy is mondhatnánk, hogy - mintegy szimbolikusan - ő viszi tovább az életet, mert hisz egy értékben, amit tud és megvalósít, helyesebben megvalósítani törekszik. Ő az, aki Ember, az a „legemberibb ember“, aki „vakon" ír szókat és gyámántot csiszol a mélyben.

Még ezt kell megkérdeznünk: be van-e fejezve a teremtés? S azt feleljük: olyan mértékben igen, amilyen mértékben nincs erről tudásunk. S ez nem „tűszúrás az agyba“, hiszen az ember tudatlanságánál csak a tudása határtalanabb. Szolgáljon vigaszul, hogy e két határtalanság közül az utóbbi a „határtalanabb“. S ez azt sejteti velünk, hogy egyszer teljes lesz erről is a tudásunk.

Addig is: ki vagyunk nyitva, mint Isten könyve.

És olvasunk - szakadatlanul; lehet, hogy egyszer teljesen eláraszt bennünket eme olvasás gyönyörűsége, s akkor - helyreállíttatunk: megvalósulunk.

És akkor majd valóban mi írunk: „porba és víz hátára“, mert mi leszünk az írás.