Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Hizsnyai Zoltán: Bújócska (vers)
Vers a kárörvendő „megvagy“-okat, tudtam, de valahogyan semmi sem volt biztos. Abban a friss-verejtékes sötétben a biztos mintha egérutat nyert volna a század eleji szövetek szálainak labirintusában. A tenyerem úgy nyugodott a térdemen, mint egy kikloffolt marhahússzelet; azon a térdemen, amely a lány ropogós térdét érintette, érintette és már-már karolta és kis híján belecsimpaszkodott. Tudtam, a lány hónalja alól bogárfekete bojt kandikál ki, de a kézfejem már lepénnyé gyúródott, talán már fél óra is eltelt, a lány már egyre gyakrabban sóhajtott, egyre dölyfösebben és hidegebben szuszogott, meleg teste olyanná repedezett, mint a cserépkályha, és végül egész odaadó lénye zajlani kezdett, fölpúposodott, szilánkjaira zúzódott, mint egy kavicsszem nyomán a szélvédő üveg; aztán megszólalt: „hát akkor bújjunk elő!“, s a hangja jégcsapok fésűfogán végighúzott lábszárcsont volt, a leheletéből a zúzmara serkéi rakódtak a hajszálaimra, a fogai közül bárányhús inak gyökérzete lógott, s én, mint egy repedezett samottú, áttüzesedett kazán, a tyúktetűtől eleven porba léptem, először bal lábammal, aztán a jobbal, ízületeim kereplésének busó-zenéje közepette, s mint egy zátonyra futott gálya, görcstől oldalra billent fejjel megálltam a felpúposodott vályogfalra akasztott üres galambdúc alatt, s a vályogtéglák repedéseiben bujkáló lódarazsakat néztem, hosszan, hosszan, ahogy néha egyik-másik kidugja a fejét, aztán visszabújik, aztán kirepül, visszatér, eltűnik a fonnyadt sárkockák között, aztán megint elölről, s ez akkor marha érdekes volt, le sem tudtam venni róluk a szememet, s a lány anyjától látott pózban megállt a hátam mögött és a csípőjére
