Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Pusztai János: Önéletrajz (regényrészlet)
Pusztai János könnyebb olyan híresség részéről, akiről majd úgyis utcákat neveznek el. Prusin- szky Lujzát, a magyartanárnőt is szerette. Azt a pimasz antiszemita mocorgást, hogy esetleg zsidó, lelkében a legtöbbször semlegesíteni tudta. Hetek óta tervezgette, hogy a kemény fedelű füzetbe másolt verseit megmutatja, átadja neki, mondjon bírálatot róluk. Napokig hurcolta a hóna alatt, amíg a tanárnő elé toppanhatott, hogy akadozva, remegő térddel előadja kívánságát. Prusinszky Lujza, férfiasan lapos sarkú cipőjében, meg-megbillenő vörös kontyával, kezében egy köteg petrezselyemzölddel éppen a Püspökség előtti zöldségpiacon tartott az iskola felé, amikor kitartó leskelődés után „lekapcsolta“. Prusinszky mama meglepetten vette át a vaskos irkát, belelapozott. Na, nézd csak, nem is tudtam, hogy verseket írsz. Pillantásával végigszántott néhány versen, aztán a lelkesedésnek valami egészen alsó fokán azt mondta: Ha íróember akarsz lenni, sokat kell olvasnod. Ezt különben hagyd nálam. A petrezselyemzöldet a füzethez fogta, és „elcsámpázott“. Jani le volt forrázva; Prusinszkyné nem tekinti költőnek, de még írónak sem, csak afféle „íróembernek“. Milyen lehet az íróember? Nyilván olyan, aki csak írogat, nem ÍR. Mit szólna a lakatos, ha lakatosembernek neveznék? Vagy ez csupán stílusváltozat? Egy dolog biztos: nem költő. Neki egyébként már megvan a költője, mégpedig a második A osztályos Both Gyula, az a felvágós, nagy hajú jampec, akinek verselményei ott lógnak az iskola központi faliújságján. Az egyik, amelyik körül a magyar tanárnő akkora hűhót csapott, így kezdődik: Sárgul már a búzatenger, Aratni megy minden ember. Tíz versszakos. Borzasztó. Már az eleje is csupa hazugság. A búza sárgulásától még sok van az aratásig, A búzát csak akkor vághatják, ha úgy Péter-Pál körül felszakad a töve. .Azonkívül még sosem fordult elő, hogy mindenki aratni menjen. Mi lenne szerencsétlen búzával? Beletaposnák a földbe. Aratni tudni kell. Hát így morfondírozott magában Jani, amiért Prusinszky Luzja nem költőt, hanem csak íróembert nézett ki belőle. Azért a következő napokban, hetekben kereste a módját, hogy a folyton vihogó „testőrséggel“ közlekedő Both Gyula közelébe férkőzzék. Ez sikerült is, méghozzá annyira, hogy Both meghívta Oncsa telepi otthonukba, a Dohánybeváltó közelébe. Nagyon barátságos lakásuk volt. Anyja leültette őket a konyhában. Both csak úgy mellékesen Janira mutatva odavetette a tűzhelynél foglalatoskodó anyjának: O is költő. Janinak lángba borult az arca. Zavarában a konyhaasztalon heverő Romániai Magyar Szó aznap érkezett száma után nyúlt, és Majtényi Erik címlapon virító versét kezdte olvasni. A pártról szólt vagy a vörös októberről. Jani nem tudta megjegyezni. Az az odadobott mondat: Ő is költő, megbénította, felháborította; Both Gyula, aki az iskolában egyebet sem tesz, csak ripacskodik, és Prusinszky Lujzán gúnyolódik, egyenrangúnak tartja magát vele. Both Gyula később költőként olyan sokra vitte, hogy a harmadik év befejezése után, Horváth Imre egyik békeversrészlete mellett, tőle származott sorokat festettek a tablóra. Baloldalt Horváth Imre, jobboldalt Both Gyula küzdött azonos terjedelemben a békéért. Talán egyenesen a világbékéért. Both Gyula aztán elment repülősnek valahova a Regátba, a hegyeken túlra, feltételezhetően román nőt vett feleségül, román gyerekeket nemzett, ha nemzett, és maga is elrománosodott. Az író felsóhajt: Bárcsak ne így történt volna! A kettes számú Fémipari Szakiskolának volt még egy költője: Egei (Egei?) János. Ez az Egei vagy Égéi teljesen ellentéte volt Both Gyulának. Miközben Both hajviselet
