Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Pusztai János: Önéletrajz (regényrészlet)
Önéletrajz pétázott előcsarnokból széles, kovácsoltvas korlát „kísérte“ lépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső fölött színes üvegen nyugalmat árasztó felirat volt olvasható: A munka nemesít. A moziterem a Jani akkori szemével nézve óriási volt, és olyan magas, hogy folyton ámuldozott, miképpen alakították ki a mennyezetkazettákat? A terjedelmes négyszögeken különböző mesterségekből vett jeleneteket örökítettek meg a festők. Ezeket a jeleneteket az író A sereg című Zsé-köny- vének valamelyik fejezetében igyekezett felidézni. Fogalma sincs, milyen sikerrel. Elég az hozzá, hogy Jani áhítatosan beült a helyére, várta a fények kialvását, tekintetét a fehér vászon fölött elhelyezett román címer alól kisejlő dőlt kereszt nyomán mintegy árnyképén jártatta, és szíve gyorsulását, felforrósodását mérsékelendő, a kétoldalt függőlegesen elhelyezett Lenin-idézeteket olvasta. Az egyik így szólt: Tanulni, tanulni, tanulni. A másik valahogy így: A film a tömegek nevelésének leghatékonyabb eszköze. Leninnek mindkét esetben tökéletesen igaza volt. Jani ezt a saját bőrén érezte, bár akkor még a szellemi befolyásolásokról nemigen elmélkedett. Ö, aki a második világháború végén az oroszok bejövetelébe majdnem belehalt (lásd fültőmirigy-gyulladás, műtét), feltétlen emelkedettséget érzett, amikor a szurtos, borostás, újságpapírból füstölő szovjet katona valamilyen egyszerű, népi furfanggal legyőzte a stakulyából kihúzott, frissen borotvált, csokoládét majszoló németet. Mi is lehetett az az egyszerű népi furfang? Talán vízalámerülés, lélegzés nádszálon át anélkül, hogy az ellenség felfedezné. Órákig kuporgott víz alatt a szovjet katona, míg a német hasra esett a saját, naponta fényezett csizmájában. A szovjet katona sosem töltött, de mindig lőtt és talált. A német katona töltött, lőtt és sosem talált. Jani, ha nem vigyázott magára, a szovjet katona sikeréért lelkesedett. Lelkesedését aztán azzal mérsékelte, terelte helyes irányba, hogy a szovjet filmekből hiányolta a magyar katonákat, a magyar hadifoglyokat. Ilyenformán sikerült egy bizonyos távolságot megőriznie a szovjet háborús filmek és önmaga között. A szovjet filmeknek volt egy másik vonulatuk, amely a polgárháborús eseményeket dolgozta fel. Ezek esetében nem lehettek személyes élményei, így nem kellett senkit pártolnia. A bátrabb győzött, és el volt intézve. A fentebb említett emelkedettséget (jut az író eszébe) az is kiválthatta Janiból, hogy a szovjet filmeket készítőik alaposan, körültekintően kidolgozták. Hazatért hadifoglyoktól majdnem mindenki, így Jani is tudta, „hány pénzt ér" Sztálin, mégis az őt ábrázoló színészek olyanná formálták, hogy láttára a nézők felugráltak helyükről, és hosszasan tapsoltak. Természetesen Jani sem volt kivétel, legfeljebb ő ezt is tartózkodóbban csinálta, mint mások. A Sztálint (Sztálin Jóskát) filmszalagra vitt színészek a maguk módján zseniálisak lehettek. A rájuk tukmált vagy nem is tukmált maszkban az emberábrázolás csodáit hozták létre, és nincs kizárva, hogy az író ember-megjelenítési módszerének a csírái éppen azokban a jobb sorsra érdemes csodákban keresendők. Az író bevallja, hogy már elege van ebből a „sajátos“ eszmefuttatásból, annyit viszont még muszáj elmondania, hogy a szakadatlanul jóságosnak, kimértnek, természetes mozgásúnak, ugyanakkor határozottnak ábrázolt Sztálin teljesen hasonlított Illés Lászlóhoz, Jani technológia tanárához. A filmek szerint ítélve: ugyanaz a termet, ugyanaz a járás, ugyanaz a „súlyosság“, csak a harminc-harminckét éves Illés nem pipázott és nem viselt csizmát. Jani őszintén szerette Illés Lászlót. Azt tervezgette, ha felnő, ha nagy ember lesz, szobrot állíttat neki. Semmi sem
