Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Pusztai János: Önéletrajz (regényrészlet)
Pusztai János lannak bizonyult. Sárban a Nagyréten csak araszolgatott, ha a sok hasraeséstől, elvágódástól nem akart odahaza vagy az iskolában disznóként megjelenni. Mint kitűnően tanuló fémiparista, olyan, a Sárgamajor végében, a kőlapjárda nyitányánál felszerelendő készüléken törte a fejét, amely városba menet minden ráfreccsent, rátapadt, rákenődött sártól önműködően megtisztítaná. Akkor megszűnnének az örökös bakancsmosások a mátészalkai vasútnál, a Sárgamajorban, a Keresztnél. Egy este azt füllentette a szüleinek, hogy azoknak a fémiparistáknak, akik messze laknak, szigorúan be kell költözniük a Várdomb utcai otthonba, a zsidó templom mellé. És a harminc lejeddel mi lesz?, kérdezte gyakorlatiasan az anyja. Janinak akkoriban harminc lej volt a havi fizetése. Ez az egyenruhán felül járt. Azt valószínűleg visszatartják a bentlakásért, mondta a diplomáciában vaksággal vert Jani, mire az éppen borjúvásárlást tervező apja felhorkant: Te utolsó kopcihér, kákabélű tintafosó, neked állandóan azon jár az eszed, hogy tönkretegyél bennünket! Na, nézd meg a szarodat, fordult a hirtelen dühtől fülig vörösen Jani anyjához, most miatta nem fogok létesülni! Olyan sokat számított neki a Jani havi harminc leje, ennyit máskülönben fuvarozáskor naponta elivott a Népfalatozóban és más államosított köpködőben. Napok múlva mégis megenyhült, és maga biztatta a feleségét, hogy varrja meg Janinak csalánzsákokból a kötelező „surgyét“. S ő meg is varrta a szalmazsákot. Jani meg a kerti kazalnál alaposan teletömte, még rá is feküdt, és a feszes, hamvaskék őszi eget bámulva elmerengett jövendő napjain. „Surgyéját" apja reggel elfuvarozta a Szamos hídig, a porond lejárójáig, ott leparancsolta a szekérről: menjen vele. amerre lát. Jani vállára, majd a fejére emelte a merev szalmazsákot, és a hídon át megindult a Várdomb utca felé. A megaláztatástól ellenállhatatlanul remegett a térde. „Oh ég, isten! mivégre alkotál? Miért nem hagytál ott a semmiségben, amelybe lelkem, testem visszavágy?“ - jutottak eszében Az apostol eme sorai. Bár Janinak otromba, terjedelmes terhe alól nemigen volt alkalma az égre meredni, és igazság szerint nem is volt kedve visszakerülni a semmiségbe, mégis, valami okból Petőfinek ezek a sorai zendültek föl benne. Igen, Petőfi, torpan meg az író. Szibériában kiásták a csontjait, adja hírül minden újság, rádió, televízió: De kik képzelnek olyan bárgyúságot, hogy Petőfi Sándor, a világ egyik legnagyobb költője, nem gondoskodott utóéletéről ? Hol vannak a versek, a levelek, a feljegyzések? Felfoghatatlan, hogy nem igyekezett kapcsolatot teremteni a családjával! Ha nem írásban, hát szóban, valakik által? Sehol sem pusztul el mindenki; akadnak leleményes, bátor szökevények, lelkes hírvivők. Az író lehajtja fejét, úgymond megadja magát, mert bizony lehetséges az is. hogy tényleg nem volt képes soha többé kapcsolatot teremteni a külvilággal. Az sem lehetetlen, hogy nem engedték papírt, ceruzát venni a kezébe, hiszen a múlt századi cári lágerek miért lettek volna enyhébbek, engedékenyebbek, mint Sztálin lágerei? A szovjet lágerekben költők, írók százai pusztultak el nyomtalanul. Fölöttük még sír sem domborul. Az író, mivel nem hivatott arra, hogy ebben a kérdésben „tiszta vizet öntsön a pohárba“, utána néz, mit álmodott mostanában? Ezerkilencszáznyolcvankilenc július harmincegyedike, Petőfi Sándor halála napjának éjszakáján Zsolt fia társaságában egy idegen városban, sejthetőleg Bukarestben tartózkodott. Zsoltot éppen valami kudarc érte, talán nem vették fel az orvosi egyetemre, amiből kifolyólag kettejük között meglehetősen hideg volt a viszony. Nem is utaztak együtt
