Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Fölparccllázott égbolt nyolcból, minden igényéből, lejjebb adja a lónál, s nem hőköl vissza a gyanús vályútól, sem az illemhely vizétől, és ez még a legkevesebb, amit képes megtenni annak érdekében, hogy szomjan ne vesszen. Mert ha szomjan veszne, nem valósíthatná meg álmait, holott tíz életre való álma, terve, vágya van még, s oly rettenetesen fontosnak tartja, hogy ezek javarésze, de legalább egy része megvalósuljon hátralevő életében, hogy jelt hagyjon maga után, valami nyomát életének, maga sem tudja biztosan, kinek, talán mindegy, hogy ha ez nem sikerülne, akkor fölösleges volt minden. Oly hiábavaló... persze, álmai java része így is csak álomkép marad, s ha hagy is jelt maga után, előbb-utóbb az is elhalványul, majd lassan elenyészik a múló idő ködében. Tudja ezt jól, de nem gondol vele, százszor letört bizakodása elpusztíthatatlan, ez tart ki vele legtovább: nincs lény, amely nála kétségbeesettebben búcsúzna az élettől, de még akkor is esztelenül bizakodva... Nem, nem akartunk meggebedni egy rohadt börtönben, méghozzá szomjan, de ilyen veszély nem is fenyegetett bennünket: volt ott víz bőven. Napokig nem nyúltam e vízhez, egyre halasztottam a pillanatot, amikor mégiscsak le kell hozzá hajolnom, s innom belőle. Pedig már az első napon, sőt az első órában gyötört a szomjúság, s ha nem is kibírhatatlanul, de szenvedtem. Rendes körülmények között az ember ellehet víz nélkül, ha ihat teát, kávét, málnát, tejet, ásványvizet, sört vagy más italféleséget, sőt esetleg meg sem kívánja. Más a helyzet, ha az igen sovány, részben lötty, részben száraz eledel mellé nem járul elegendő innivaló. Reggelire ugyan ránk szántak negyed liter koffein- és cukormentes, cikóriával ijesztett feketekávét, de kiderült, hogy ez nem pótolja napi vízszükségletünket. Eleinte dermedten s egyúttal gonoszkodó kíváncsisággal figyeltem a cella legtávolabbi, bár korántsem távoli sarkába húzódva a különös vízvétel nekem akkor még hajmeresztőnek tűnő műveletét, ha két új cellatársam valamelyike megszomjazott vagy mosakodni akart, s ilyenkor leguggolt vagy letérdelt az alacsony vécétál elé, hogy onnan vizet merjen. (Hármasunkat. Imrét. Ervint és engem idehozatalunk és átvételünk után, sajnos, azonnal szétszakítottak, s külön-külön zárkákba, sőt más-más emeletekre és épületszárnyakba osztásunkkal lehetetlenné tették, hogy a továbbiak során érintkezhessünk vagy láthassuk egymást. Ez váratlan csapás volt, és igencsak fájdalmasan érintett. így tettem hát szert két új társra a 117-es számú, első emeleti cellában, ahová akkor kerültem, természetesen szíjtalanul, fűzőtlenül, zsebeimből kiforgatva.) A nem éppen szomjgerjesztő művelet némi gyakorlatot és elővigyázatosságot igényelt: a víz megengedése után úgy kellett a lezúduló víztömeg alá tartani a csuprot, hogy a pangó vízből lehetőleg ne kerüljön bele egy csöpp sem. Két öregróka társam jókat mulatott kényeskedő és válogatós természetemen, mivel, különösen eleinte, nemigen lepleztem nagyfokú bizalmatlanságomat és viszolygásomat az így nyert kétes minőségű ivóvízzel szemben. Elevenen élhetett bennük az őket hetekkel ezelőtt ért hasonló meglepetés és élmény emléke, lehet, hogy őket is ugratták emiatt, itt volt hát az alkalom, hogy az ugratást továbbadják valakinek. Nem győzték agyba-főbe dicsérni a víz extra kiváló ízét, sőt valószínű gyógyhatását (szív- és bélrenyheség-meg asztma ellen), s míg pukkadozva kínál- gattak vele, úgy szürcsölgették, mintha legalábbis pilzeni sör lett volna. Tény. hogy a napok múltával és szomjúságom növckedtével fokozatosan enyhülni kezdett a vécévíz iránt érzett és tanúsított elfogultságom, s az enyhülés odáig fajult.
