Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Urbán Sándor feledkeztek róla, vagy egyszerűen elspórolták a csappanó költségvetésből valami másra, fontosabbra. Még ez sem okozott volna olyan nagy bajt, hiszen a középkori, sőt ókori tömlöcök lakói is beérték vízvezeték nélkül, igaz, hébe-hóba kaptak egy vödör vizet, különben meg nem érték volna az ítélethozatal napját. A mi ajtainkon is volt a kémlelőlyuk alatt egy nyitható-zárható ablaknyílás, ezen adták be naponta háromszor az ételt; naponta egy kancsó víz is befért volna rajta. Az őröknek azonban erre nem volt idejük, vagy ami valószínűbb, úgy vélték, hogy ilyen elvetemült, társadalomellenes népségnek még a vécé vize is óriási kedvezmény! Ivásra, mosakodásra nekünk nagyon is megfelel, örüljünk, hogy adtak egy bádogcsuprot, amellyel tetszés szerinti mennyiségben meríthetünk belőle. Emberi méltóság?'Méghogy méltóság? És emberi méghozzá? Nevetséges. Mint disznóknak, igazság szerint közvetlenül a vécéből illenék lefetyelnünk a vizet. Akinek nem tetszik, gebedjen meg! Hát nem tetszett, nagyon nem tetszett ez az eljárás, de meggebedni sem akartunk. Figyelemreméltó vagy inkább jellemző, hogy az Igazságnak ebben a palotájában sohasem tört ki a rabok közt lázadás, sztrájk sem fordult elő, de még egy pisszenés sem. Itt mindenki tökéletesen tisztában volt a helyzettel és az esélyeivel, illetve esélytelenségével. A spontán erőszak, az önmagát fitogtató erőfölény esetleg megpuhítható, megkörnyékezhető, teljes elismeréssel lefegyverezhető, a bárgyú fanatizmus azonban nem is ismert alternatívát, más nézőpontot, föllebbezést. Ha valaki leöblíti a kezét egy vályúban, a ló fintorogva elfordul tőle, s nem iszik belőle. Az ember, ez a különös teremtmény, ha teheti, márpedig a civilizáció mai fokán miért ne tehetné, még a lónál is finnyásabb. Jó dolgában már azt sem tudja, milyen szögben emelje szájához az evőeszközt, hitetlenkedve csodálja a teve és a disznó igénytelenségét és szívósságát, s föl nem foghatja ésszel, miként áldhatta meg a természet az állatokat oly csodálatos alkalmazkodó képességgel. Ám ha fordul a kocka és szorul a kapca, ő maga messze túltesz minden más élőlényen, s ilyenkor rökönyödik csak meg az állatok bigott együgyűségén. A fecskének a fészke nyüzsöghet a sok poloskától: ha nincs elegendő neki való rovar, amelyet röptében kaphat el, éhen veszik, de eszébe sem jut, hogy a poloskára fanyalodjon. Mennyi sarkvidéki állat pusztul el, ha véletlenül keményebb és hosszabb tél köszönt rájuk a szokásosnál, holott délebbre húzódva csak egyheti vándorlással is sok megmenthetné az irháját. Bár a legutolsó mamut-mohikánokkal minden bizonnyal nyílvessző végzett (Hát elképzelhető, hogy az éhenkórász ember elszalasztotta volna ezt az alkalmat? Nem. Éz elképzelhetetlen: ahogy fogyott a mamutok száma, úgy nőtt az értékük, s az utolsó példányokért tűvé tettek minden satnyuló bozótost...), az utolsó tízezer megpróbálkozhatott volna párezer kilométernyi vonulással a nap irányában, akár féltucat Alpokon keresztül, míg csak békés és dús legelőre nem talált volna legalábbis egy töredékük. Csak hát e szerencsétlen fajnak nem akadt Mózese. Meg nem volt, aki egy Hannibált ültetett volna valamelyik vezérbika nyakába. így hát csak topogtak egy helyben, nyalogatták, szagolgatták ormányaikkal a fagyos zuzmót, és nagy búsan elhullottak, kivesztek, az ember meg már a Holdon van. Mert nemcsak ésszel használja agresszivitását, amelytől teste-lelke duzzad, s lelkesen markol és könyörtelenül üt, ha rajta a sor, de ha kerül-fordul, s ő szorul sarokba, tud engedni a negyven
