Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Fölparcellázott égbolt nyebbséget, inkább csak az őröknek jobb kilátást, szinte tökéletes áttekintést. A falak fehérek, az ajtók szürkék voltak, tán ezt a komor egyhangúságot kívánták megtörni a tervezők azzal, hogy a rácsokat feketére mázolták. Túl rikító még így sem lett az Igazságügyi Palota rabtára, de hát az itt lakó rabok elapadt jókedvét még a ciklámen vagy a narancs színei is csak annyira idézhették volna föl, mint szegény Berzsenyi szemét Lolli barna szemöldöke. Azok színérzékét és esztétikai igényét pedig, akik ezt a helyet választották munkahelyül, vagyis a rabőrökét, ez a színkombináció is túlontúl kielégítette. Valószínűleg föl sem ötlött bennük, hogy valami másként is lehetne, mint ahogy van: bizonyára tetszett itt nekik minden. Tetszhetett nekik az egyenruha, a lila parolik, a fegyver, a koszt, no meg a munkakör, amelynél már csak a fotómodell tevékenysége kíván kevesebb szellemi megerőltetést, Szahara-szerűbb lelket és fantáziát, s amelyet még egy modern költő munkaundorával is kifogástalanul el lehet látni. Tetszhetett nekik a rend is, amely erre a posztra állította őket, egyszóval minden. Kivéve a rájuk bízott rabok, azaz vizsgálati foglyok hadát. Ezt a csürhét mélységesen megvetették. Igaz, nem alakoskodtak, és ez mellettük szól, megvetésüket bátran, őszintén kimutatták.- Megállni! - ripakodott ránk egyikük az első emeleten, miután addig megtett utunkon már két rács nyílt meg előttünk és csukódott be a hátunk mögött. Ez a hangos szavú őr a második rácsnál csatlakozott kísérőnkhöz, aki nyilván annak rendje és módja szerint át akart bennünket adni. Megálltunk.- A falhoz fordulni! Nem értettük, mit akarhat ezzel, mindenesetre a fal irányába fordultunk.- A falhoz, mondtam! - ordította. - Egészen a falhoz! A falhoz léptünk meglepetten és megszeppenve. Nem ismertük még a szokásokat, új volt itt nekünk minden, ez a hang is. Feszülten figyeltük a folytatást.- Na mi az, mit néznek? Álljanak oda rendesen! Hátrább, fél méterre a faltól, a kezeket pedig föl, még följebb. Előredőlni! A homlokot és az orrot a falhoz nyomni, meg a tenyerüket. Még följebb, egészen! És lábujjhegyre! Na, nyújtózzanak! Nem volt idő a csodálkozásra, gyorsan és pontosan teljesítettük a furcsa és megalázó parancsot. Meg lehetett velünk elégedve, azaz inkább saját magával.- Ezentúl ha azt mondják maguknak, hogy a falhoz, akkor azonnal ugorjanak. Ebbe a helyzetbe. Megértették?- Igen - dünnyögtük náthás hangon, falhoz lapított orral.- És most így maradni! De meg ne moccanjanak! Ezzel magunkra hagytak. Hallottuk, amint beszélgetve bementek a közeli irodába, de emlékeztünk rá, hogy a rács mellett egy harmadik őr ül egy asztalnál, afféle szolgálatos, s ha akartuk, láthattuk is fél szemmel oldalt bandzsítva, de inkább nem akartuk. Föltételezhetően ő is felénk bandzsíthatott, mindenesetre a szeme ügyében voltunk, amivel okot adott rá, hogy veszteg maradjunk, s ne nagyon lazítsunk. Mégsem volt ez a helyzet annyira megalázó, hogy a lelkiállapotunkon változtatott volna. Az előző, sorozatos megpróbáltatások és megaláztatások nem voltak ilyen „látványosak“, de annál őrlőbbek, rég letörték optimizmusunkat, s any-
