Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Urbán Sándor nyira megviseltek, ám egyúttal megedzettek bennünket, gondolom, Imrééket különösen, hogy ha nem váltunk is érzéketlenekké az efféle ütésekkel szemben, mert fájni fájtak nagyon, már nem jelentettek számunkra túl nagy meglepetést és megrázkódtatást. Meg hát szerencsére mindezt az égvilágon senki sem látta. Az őröket, ahogy ők bennünket, nem vettük emberszámba. Az úgynevezett fegyelmet külsőleg növelhették ugyan effajta intézkedésekkel, de emberi tekintélyük minden ilyen bemutatkozás után csökkent egy fokkal a szemünkben. Napnál világosabb volt, hogy falhoz állításunk fölösleges és értelmetlen, hiszen ha szárnyunk lett volna, akkor sem tudtunk volna ennyi dróthálón és vasrácson keresztül megszökni, s minthogy nem „frissen“ fogtak el, hanem a rendőrségtől szállítottak ide bennünket, tudták jól, fegyver sem lehet nálunk, bár innen még géppisztolyokkal sem igen törhettünk volna ki. Minden folyosó minden szintjén négyszer négy, azaz tizenhat fegyveres őr állt szolgálatban, tettrekészen, s mire túljutottunk volna az első ajtón, amihez még kulcsok is kellettek, rég szitává lőttek volna bennünket. Bármennyire furcsa hát, sőt nevetséges, de amint ott ágaskodtam lábujjhegyen, kitartóan lehelve a falra, mintha üvegre fagyott jeget akarnék felolvasztani, hogy lássak, elsősorban nem megaláztatást éreztem, hanem kárörömet és egy kis büszkeségfélét, mert minden ízemet az hatotta át, hogy ha megvetnek is, de tartanak tőlem, tán félnek is, valaki vagyok, akire igencsak vigyázni kell. Elvégre egy csomó fegyveres embert tartottam sakkban, ha többedmagammal is, nem ők engem. Közben arra is ráeszméltem, hogy nem pusztán az oktalan, önkényes hatalmaskodás szüli ezt a velünk szembeni bánásmódot, bár részben az is: ezek valójában gátlástalan és közveszélyes bűnözőknek, elszánt és hétpróbás latroknak néznek bennünket, olyan veszedelmes ellenségnek, amelytől bármi kitelhet. Persze, volt ebben egy kis képzelgés és némi hiú önámítás, mindenesetre egészen rendkívüli helyzetben voltunk, sarokba szorítva, tehetetlenül kiszolgáltatva és igenis, megalázó körülmények között. Ebben a testi helyzetben és lelki állapotban pedig elégtételként az efféle fölvillanó gondolatok is jelentenek valamit. Nem sokat ugyan, de hát a káröröm egy milligrammja meg tud édesíteni egy liternyi epekeserű mérget. Az orral és tenyérrel való támaszkodás lábujjhegyen öt percig meg se kottyant. Tíz perc múlva már kezdett undorítóvá válni, negyedóra elteltével elviselhetetlenné. Előbb a karok kezdenek fájni a váll közelében, aztán a lábszár izmai, majd hirtelen a homlok is. A sima, lapos fal olyanná válik, mint egy karó szúrós, jéghideg hegye, s úgy kavargatja a gondolatokat, mint a kenyérgyár keverőgépe a kovászt. Voltaképpen nem tudom, meddig ágaskodtunk így a falnál, hisz az időt nem mérhettük. Lehet, hogy háromnegyed óráig, lehet, hogy húsz percig sem. Különféle helyzetekben igencsak különféleképpen telik az idő. Néha rohan, néha cammog. Hogy akkor nagyon keservesen vánszorgott, az biztos. Az új helyen nem valami fényesen kezdődött az életünk. Átadásunk, illetve „beiktatásunk“, ami az oroszlános épületben alig telt néhány percbe, itt legalább tízszer annyi ideig tartott. Igaz, ez tízszer akkor börtön volt. Tehát érthető... A zsebembe ömlesztett dohány és a skatulyányi gyufafej azonban nem akadt fönn a rostán. Simán átment.
