Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Urbán Sándor tént csoda, s pontosan az következett be, ami várható volt, az igen leverte a hangulatomat. Lesújtott, hogy most már végérvényesen börtönlakóvá váltam. Eddig is az voltam ugyan, de ha négy napon át a rettegés és a teljes bizonytalanság semmivé zsugorította is bennem a derűlátást, valahol a tudatom legmélyén, vagy tán inkább alatta, maradt, élt még azért egy utolsó reménysugár. Vékony volt, neve sem volt, hisz nem az értelem, hanem az ösztön, az életvágy táplálta, de volt. Pókhálóvékony. Most ez is elszakadt. Akkorát pattant, mint egy zongorahúr. A forróság önti el így néha az embert, most azonban nyirkos, hideg hullám volt, amely végigfutott rajtam: úgy ért, mint valami kijózanítóan rossz hír, amely elől sehogysem lehet kitérni, tudomásul kell venni, s még az átvételéről is nyugtát kell adni. Pillanatokra lelassult körülöttem minden, szinte teljesen le is állt, mint amikor a mozgólépcső lassul le menet közben a lábam alatt áramhiba miatt, váratlanul. A mindent betöltő fehérségen kívül alig érzékeltem valamit a külvilágból, legfeljebb még a cipőnk egyenletes kopogását, ennek is inkább csak a visszaverődő, valahonnan a távolból jövő visszhangját. Pedig sietve, mindvégig egyenletes iramban haladtunk. Végig az utcaszerű, mennyezet nélküli folyosón, egyre csak beljebb. Mindez nem tartott sokáig. A zsibbasztó ködöt talán a kíváncsiság vágta szét hirtelen Bár mintha nem is az oszlott volna szét körülöttem: mintha én lépegettem volna ki sűrű, hideg rétegéből, fölfelé haladva a lépcsőn. Meglepetten néztem szét a behemót nagy épületbelsőben, s ha sikerült volna egy pillanatra megfeledkeznem idejövetelem céljáról, tán még a nyelvemmel is csettintettem volna egyet elismerésem jeléül: Ez igen, ez már börtön! Tízszer akkora volt, mint az oroszlános épületbeli. Egy ekkora, igazi börtön tulajdonképpen látványosság. Megszemlélése élmény, felér egy jégbarlangéval, s a hatást csak növeli az a tudat, hogy közönséges emberfia ide soha be nem nézhet. Igaz, ennek az élménynek meg is van a böjtje: nincs az a szézám-féle varázsszó, amely kisegítené innen a halandót, ha egyszer betette ide a lábát. S míg a barlang belépti díja csupán egynéhány korona, ezé méregdrága. Hogy mennyi is pontosan, az minden esetben utólag derül ki. Bor- zongva és megilletődve kapkodtam a fejem jobbra-balra: tudtam, vagy inkább éreztem, hogy ha behunynám a szemem, hogy semmit se lássak, akkor is pontosan ugyanannyiba kerül nekem ez a látogatás. Két irdatlan folyosó derékszögben metszette egymást, úgy is lehetne mondani, hogy az épület központi részéből négy folyosó ágazott négyfelé. Az egyik folyosó jóval hosszabb volt a többinél, minélfogva az épület feszület-forma alaprajzot mutatott. A folyosók mindkét oldalán szürkére festett vasajtók sorakoztak hosz- szan és sivár-egyformán: az épület bármely szintjének bármely pontjáról be lehetett látni valamennyit, a földszintről csakúgy, mint a legfelső, harmadik emeletről. A tágas folyosók ugyanis födetlenek voltak, mennyezet csak a legfelső fölött volt, az épület legtetején. A folyosójárdák úgy futottak körbe minden emeleten, mint a századvégi bérházakban, ahol minden lakást az udvarfelőli, nyitott folyosókról lehet megközelíteni. Persze korlát, drótháló, rács akadt mindenütt bőven, a folyosókat is rács választotta el az épület központi részétől, úgyhogy e börtönépítészeti „nyitott" megoldás nemigen jelentett a szökni vágyó raboknak köny-
