Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Fölparcellázott égbolt rója a kor különös szellemének, hogy ugyanakkor másoknak megtiltják, hogy elhagyják az országot. Nem tartottam hát vétségnek, alantas dolognak Aurél szándékát, hogy Svájcba akart jutni, Imrét sem ítéltem el amiatt, hogy Brazíliába készül. Talán az is közrejátszott volna ebben, hogy én magam voltam már Kanadában? S hogy onnan szüleimmel szabad akarattal vissza is jöttünk? Lehetséges. Én is szívesen mentem volna velük, ha nem tartott volna vissza egy s más. Eleget ábrándoztam erről meg egyebekről. Ha szigorúan vesszük, az ábrándjaimmal is vétkeztem. Hiszen a bűnös tettnek már a gondolata is bűn. De hogyan tiszteljek olyan törvényt, amely az én fölfogásom szerint ellenkezik a jóval, s ezért képtelen vagyok megérteni, egyetérteni vele? Ha egy palota igazi palota, akkor ezt fölösleges ráírni. A hajóra sem írják rá, hogy hajó. A kunyhóról nem is beszélve. Látja mindenki. Különben a kórházra is ugyanígy ráírhatnák, hogy Egészségügyi Palota. Vagy a jobbfajta kocsmákra, hogy Szomjúhozók Palotája. Persze nem is az igazságnak van szüksége palotára meg egyéb külsőségre. Az igazság olyan hatalmas valami, hogy semmilyen palota és parádé nem lehet méltó hozzá, de egyúttal olyan szerény, hogy a legkisebb helyen is jól megfér. No de mindegy. Gyanakvóan és akaratom ellenére léptem be az Igazságügyi Palotába, igaz, egyik hátsó ajtaján és a hátsó részlegébe, amely ugyancsak el van takarva a világ szeme elől. Bár sose voltam valami nagy véleménnyel erről az épületről, csak most tudtam meg, hogy nem is épület, hanem épületegyüttes, és nem is voltak vele kapcsolatban semmiféle illúzióim, pláne nem ebben a percben, mégis meglepett, hogy mekkora óriási börtönben találtam magam. Szerintem egész nyugodtan kirakhatták volna szép nagy betűkkel az épület márványhomlokzatára, a nagy főbejárati lépcső fölé, még akkor is, ha e bejárat csak a tisztességes, rendes emberek, nem pedig a rabok részére épült, hogy mondjuk TÖRVÉNYSZÉK ÉS BÖRTÖN. Ez mégiscsak közelebb áll az igazsághoz. Persze, ez csak afféle magamban való dohogás volt. Szamaram sem volt, meg botom se, hogy hathatósabban, koppanósabban vezethessem le a zúgolódás kényszerét, úgy ahogy azt Petőfi bánatos juhásza tette (az, amelyiknek földig ért a 'ába), s így könnyítsék a lelkemen. Mondhatja a nagyokos sporterkölcs, hogy veszíteni tudni kell! Vagyis hogy fojtsuk el csalódottságunkat és ne méltatlankodjunk. De hát ki méltatlankodjon, ha nem a vesztes a vereség nyomorúságos állapotában? Ájtatos manó hímjének kellene lenni ahhoz, hogy az ember érzéketlenül viselje a sorsát, ha beborul fölötte az ég. Ámbár ki tudja, lehet, hogy még ez a buta kis állat is rosszallja némileg, hogy nősténye már párzás közben ínyenc módjára falni kezdi, hogy később a körme hegyéig elfogyassza. Ha a feliratot rendben lévőnek találtam volna, akkor lehet, hogy a falak színében találtam volna kifogásolni valót. Noha igaz, a dobsinai jégbarlangban sem fogadja a belépőt fagyosabb fehérség, hűvösebb hangulat. Csak hát oda vidámabb szívvel lép be a látogató. Tulajdonképpen nem okozott csalódást, nem is lepett meg, hogy csöbörből vödörbe, azaz börtönből börtönbe kerültem, hiszen józan ésszel nem is várhattam egyebet. És természetesen csodában sem bizakodtam. De hogy mégsem tör
