Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Mózes Endre: Az abszurd magánmitológiája (tanulmány)

Az abszurd magánmitológiája

világa és a külső világ valósága közti ellentéteket, szakadékot az irodalom segítségével próbálja áthidalni.

Kettősség jellemzi Az agorán című novella öreg hősét is, aki álmodta életét. „És megöregedett, maga sem tudta, hogyan. Mert befelé fordult minden gondolata, kifelé nem volt sem eszméje, sem akarata (...) És amikor ébren volt, az álmok nyugalma és biztos levegője vette körül, de amikor aludt, az élet minden izgalma keresztüljárta agyának serkenésre kész velejét.“ Számára az álomban megélt élet az igazi, mert az, megszabadulva a reális élet ezernyi, a gondolkodást gúzsba kötő társadalmi, erkölcsi szabályától, a fantázia, a gondolat és a cselekvés szabadságát kínálja, lehetőséget nyújtva a sablonoktól mentes életre, az önmegvalósításra. Az egyéniséget fölszabadító, teljes élet megvalósulása a századforduló egyik legtöbbet hangoztatott eszméje volt. Cholnoky is irtózott a minden- napiságtól, a társadalom kijelölt korlátaitól, az előírásos élettől, a sablonos gondolkodástól. A teljes értékű emberi élet akadályát nem a közvetlen társadalmi körülményekben találta meg, hanem a nyárspolgáriasságban, „a mindent rendszerező, skatulyázó, szabályokat és előírásokat fogalmazó hétköznapi józanság és szürke középszerűség uralmában, a »hamarkész általánosítások« és a »gondo- latok uniformizálásának« gyakorlatában“ - írja a Kísértet c. kötet utószavában Fábri Anna. A teljes élet illúziója vágy maradt Cholnoky számára; szuverén egyéniségéből következő világképe, magánmitológiája és a külső világ valósága csak az abszurdum síkján tudott találkozni. Ennek a találkozásnak a legjellemzőbb példája A kövér ember című novella. Már a korábbi Cholnoky-novellák- ban is megjelent az abszurdum, de ebben az egyik utolsó írásában eljutott az abszurdum természetességének felismeréséig. Fullasztóan meleg, ólomszürke nyári estén kellemetlen utas ül be a vonat egyik fülkéjébe, ahol a történet elbeszélője addig egyedül utazott. Izzadó, lihegő, lila arcú, kövér ember az útitárs, aki letelepedve nyomban beszélgetést kezdeményez, hogy elmondhassa az arácsi Berta Dávid tragédiájának valódi történetét. Szerinte ugyanis egy szó sem igaz abból, amit az eset kapcsán az újságok írtak. Berta Dávid nem lett öngyilkos, nem igaz, hogy szerelmi bánatában a Balatonba ugrott. Tulajdon testvérbátyja, Berta Dániel ölte meg egy másik férfi segítségével, egy lány miatt. Részletesen elmeséli, hogy éjnek évadján az áldozatot megkötözött kézzel csónakon a Balaton közepére hurcolták, kötéllel megfojtották, testét a tóba dobták. Mire a történet végére ér, az is kiderül, hogy ő maga az áldozat, akit a kalauz csak szánalomból és némi borravalóért engedett átjönni a teherkocsiból, ahol a jég között szállították, mert a vizsgálóbíró - bűntényre gyanakodva - elrendelte a kifogott holttest boncolását. A kísértettörténetek hagyományos fordulataitól, kellékeitől megszabadulva, Cholnoky olyan kézzel fogható közelségbe hozza az abszurditás tartományait, mint senki előtte a magyar prózában. Kafkai elemek határozzák meg a novellát: a hétköznapi és természetes világ, valamint az abszurd helyzet között Cholnoky sem ismert határt, nem gondoskodott átmenetről sem: természetes dolog, hogy egy hulla utazik a történet elbeszélőjével, társalognak, eszmét cserélnek. Az abszurdum természetességét, a kalauz viselkedése hangsúlyozza a legegyértelműbben, akinek világképét kizárólag a szolgálati szabályzat és a borravaló határozza meg, hitelesen cselekszik tehát, amikor egypár hatosért beengedi a fülkébe a halottat, akinek derekát töri a jég. Rengeteg a groteszk