Irodalmi Szemle, 1991

1991/7 - Turczel Lajos: Fábry Zoltán keresett igazságai és elzuhant reményei (ikertanulmány)

Fábry Zoltán keresett igazságai.

Visszatérve Fábry két háború közti kritikai tevékenységére, először azt állapítom meg, hogy abban az időben nem volt irányadó, vezető kritikus, csak egy a felfigyeltető kritikusok közül. Amint azt Győry Dezső és Szalatnai Rezső a harmincas évek elején kibontakozó egyik vitában kinyilvánították: kritikusi fellépésekor minden adottság megvolt benne ahhoz, hogy klikkek és csoportok feletti tekintéllyé, „a“ kritikussá váljon, de ezt a nagy lehetőséget eszményi kritikusi krédója feladásával eljátszotta, s esztétikaellenes ítélkezéseivel a legjobb társakat (Győryt, Szalatnait és másokat) is elidegenítette magától. Csak a kommunista írók általa irányított jelentéktelen csoportja: a „valóságírók“ tekintették őt vezetőjüknek, s kritikai primátusát még két-három jelentős szocialista író (For- báth Imre, Földes Sándor, Berkó Sándor) ismerte el. Az íróközösség zöme polgári gondolkodású és szemléletű volt, és Fábryra idegenkedéssel tekintett. A gyengébb tollúak és dilettánsok féltek tőle, a néhány tehetséges rokonszenve- zőt pedig elkedvetlenítették a kirívó túlzások, politikai szempontú fel- vagy leértékelések. Az e korszakban írt Fábry-kritikák zömét tudatos, akart esztétikai alaphibákban kell elmarasztalni, és csak a részértékeiket lehet figyelembe venni.

A két háború közti korszakunkra vonatkozólag Fábryból utólag és visszamenőleg csináltak irányadó vezető kritikust. Az 1948 után kialakult kommunista irodalompolitikának kapóra jött az ő 1926 és 1936 közti rappista szellemiségű és az osztályharcos irodalmat preferáló kritikai gyakorlata, mely kitűnően megfelelt az új irodalompolitikai elképzeléseknek és a leszűkített kisebbségi hagyományfelfogásnak is. Ilyen meggondolással lett Fábry visszahatólag és előrehatólag a csehszlovákiai magyar irodalom irányadó személyisége, és ez a minősítés aztán Csanda Sándor Első nemzedéké ben az irodalomtörténeti szentesítést is megkapta.

Fel lehet vetni azt a kérdést, hogy Fábry miért vállalta el ezt a valóságnak meg nem felelő visszamenőleges minősítést. Véleményem szerint azért, mert őt a fellépésekor ilyen cél, ambíció fűtötte, és nagyfokú messianizmusával a kritikusi fordulata és az azáltal előidézett elszigetelődése után is vezető egyéniségnek érezte magát. 1948 utáni irányadó szerepe már kevéssé problematikus, mert az irodalmi újraindulás nehéz első évtizedében általánosan elismert és tisztelt vezető kritikusnak számított, és az 1958-1965 között kibontakozó Tőzsér-Cselényi nemzedék legjobbjaival is termékenyítő kapcsolatban volt. Központi szerepe aztán a minőségi differenciálódás fokozódásakor csökkent meg és a pedagógiai kritika válságbakerülése után névlegessé vált. Azt hiszem, hogy egész kritikai tevékenységének legproduktívabb és legértékesebb korszaka 1948 és 1958 közé esik, amikor az esztétikai értékek ijesztő hiánya miatt a pedagógiai jellegű és főleg erkölcsi célzatú kritika szükségszerű volt. Ebben az évtizedben és a következő öt-hat évben is számos nagyszabású kritikai tanulmánya született, de az esztétikai szempont ezekben is csak másodlagos szerepet kapott, s így publicisztikai tevékenységének értéke véglegesen a kritikái fölé emelkedett.

A totalitárius irodalompolitika Fábryt a neki juttatott irányadó szerep ellenére sem kedvelte. Mint az Elsőszó ban már említettem: A vádlott megszólal miatt egyenesen gyűlölték őt, egyéb „eretnekségeiért“ pedig sokszor szinte tűrt íróféleként bántak vele. Kijózanítás céljából támadásokat is szerveztek ellene, és én büszke vagyok arra, hogy a két fő támadásakor a nyilvánosság előtt egyedül áll-