Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Turczel Lajos: Fábry Zoltán keresett igazságai és elzuhant reményei (ikertanulmány)
Turczel Lajos tam ki mellette. A magyar írószekció 1959-es gyűlésén kirobbantott vox humana- -vitában Bábi Tibor és Barsi Imre felszólításait „a tiszteletlenség és baloldaliság együttes luxusaként“ bélyegeztem meg, s amikor 1964-ben Juraj Zvara a pártközpont megbízásából az Irodalmi Szemlé ben hosszú cikket, pamfletet írt az An- tisematizmus című hatalmas és remek Fábry-esszé ellen, ugyanott én vállaltam a vitát vele. Egy korábbi kiállásomat is megemlítem. Az Irodalmi Szemle 1963. évi 6. számában publikált írásomban a személye és írásai ellen elkövetett tiszteletlenségeket ítéltem el. Most, hogy szemem elé került ez a közel harminc év előtti szöveg, meglepődtem a kifakadásom merészségén, nyíltságán. íme: „Emlékezzünk csak vissza: politikusok, irodalompolitikusok, szerkesztők részéről hányszor hallottuk a rosszalló kijelentéseket Fábry politikai tartózkodásáról, fenntartásairól, öncélú humanizmusáról, érthetetlen elégedetlenségéről. Tudtunk arról, hogy a kiadóban és szerkesztőségben a régi és új írásait felháborítóan dogmatikus módszerrel nyirbálják, sőt pozitívan beléjük javítanak.“ Az írás, amelyből ezt a részt idéztem, Vázlat Fábry Zoltán kritikusi portréjához címmel jelent meg, és a mostani új ráolvasásakor egy benne szereplő önidézetből az is kiderült, hogy egy évvel korábban kezdtem feszegetni a Fábry Zoltán-i kritika esztétikai fogyatékosságát. Az 1962-ben kiadott Emberek az embertelenségben című Fábry-kötet utószavában először írtam le azt, hogy kritikai mércéjében a kezdeti kivételtől eltekintve nem az esztétikai szempont az elsődleges. Az 1963- as Fábry-portréban aztán már „az osztályharccal párosult vox humana“ eltorzulásairól is említést tettem, és megállapítottam, hogy 1936 óta újból a tiszta vox humana jelenti nála az elsődleges princípiumot. Ennek az értékelési alapállásnak az új viszonyok közötti további érvényesülését két okkal magyaráztam: „Egyik ok: a szlovákiai magyarságnak a felszabadulás tényével tragikus ellentétben álló négyéves jogfosztottsága. A másik ok: a szocialista fejlődésnek az ötvenes években beálló deformálódása, a proletárdiktatúrának személyi kultusszá torzulása, a törvénytelenségek elharapózása, a dogmatizmus és sematizmus eluralkodása. Az első ok ellen Fábry aktívan fellépett, de hősies tiltakozása: A vádlott megszólal az akkori viszonyok között eleve indexre került. A másik ok ellen már csak a passzív rezisztencia bizonyos fajtáját, a vox humanának az abszolutizálását választhatta.“ Arra az álláspontra, hogy az esztétikai mérce teljes vagy részleges mellőzése a Fábry-kritikák érvényességét, hatályát kérdőjelezi meg, 1967-ben a Két kor mezsgyéjénben jutottam el. A teljesség, pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy 1962 előtt Fábry kritikai tevékenységére egyöntetűen pozitívan tekintettem. Róla és a két háború közti fő fórumairól: a Korunkról és Az Útról már hetedikes-nyolcadikos gimnazista koromban, 1937-38-ban voltak némi ismereteim, úgyhogy 1948 után a személye nem jelentett számomra teljesen újat. Kritikusi ténykedésemre nagyon erősen hatott, s írásaimban egy ideig szinte orákulumként idéztem őt. Róla készített első érdemi írásom (Fábry Zoltán köszöntése) hatvanadik születési évfordulója alkalmából 1957-ben jelent meg az Új Ijfúságbdn. Ez a két folytatásban közölt terjedelmes méltatás a panegiriszekre emlékeztetett. A vele szemben is megnyilvánuló kritikus szemléletemet aztán az első köztársaság kisebbségi életében folytatott kutatásaim, az akkori szellemi és politikai viszonyokban szerzett ben
