Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Mózes Endre: Az abszurd magánmitológiája (tanulmány)

Mózes Endre

Ha beleavatkoznak az ember életébe, az egyértelmű dolgokat is visszájukra fordítják, mégpedig sajátos logika szerint, mely ellentmond a hétköznapi logikának. Másrészt ezeknek az erőknek a jelenléte kapcsolatot teremt a régmúlt időkkel, a misztikus mesevilággal, összeköt időben és térben egymástól távol eső kultúrákat, s így a Cholnoky-novellavilág horizontja erősen kitágul.

Ez a sajátos világkép, magánmitológia, amelynek elemeit a belső világ, a lélek, a legmélyebb érzések, az ezek törvényei szabta látásmód, a belőlük származó logika és misztikus, titkokkal teli, tág horizont alkotják, olyan írói lehetőségeket vet föl, amelyek sajátos, előkelő helyet biztosítanak Cholnoky számára a magyar irodalomban, s amelyek a XX. század irodalmának modern irányához kapcsolják.

Cholnoky kísértettörténetei nem hasonlítanak a romantikus kísértethistóriák- ra, nem szakadnak el a realitástól, tulajdonképpen nem is kísértettörténetek a szó szűkebb értelmében (az Olivér lovag kivételével), mert a misztikum áll a novellák tengelyében, s ennek egy-egy motívuma az, ami a novellákban túlsúlyba kerül. Mindegyiknek van reális alapja, de maguk a műalkotások már egy magasabb szférában valósulnak meg. Mint ahogy Bori Imre állapítja meg egy helyütt: „Az író bennük a mindennapin jóval felülemelkedő lelkiállapotot keres és talál.“

Ha megnézzük Cholnoky legegységesebb kötetének, az 1901-ben megjelent Tammúznak Kísértetek című ciklusát, láthatjuk, hogy azok a misztikus történetek egy-egy válfaját képviselik. A címadó Tammúz egy keleti vallási kultúrát mutat be, s ebben a környezetben kutatja az emberi lélek valóságát. Babilonban a napisten, Tammúz menyegzőjének ünnepére érkezik egy akkád harcos, Beid Alnisszor. Csodálkozva nézi a színpompás felvonulást, s mikor fölkel a nap, a háromnapos lovaglástól fáradtan leszédül a lováról és elalszik. „Aztán két óriási gömb támadt a szeme két sarkából és kezdte összeszorítani az agyvelejét. Ez a szorítás először csak fájt, aztán viszketett, aztán kéjes gyönyörűséggé vált, végül pedig arra az eszméletre térítette, hogy valaki a kezénél fogja és szorítja a fejét. Felriadt és felnézett. Valóban fogta valaki a fejét. (...) Maga sem értette, hogyan, de tudta, hogy ez a Tammúz isten, aki beszélni kezd hozzá, s többek között ezt mondja: »Mindig, és mindenütt csak Én vagyok. Minden az enyém, de én is a mindené vagyok. Az egyedülvaló Isten, aki jelen van mindenben. (...) Legyek Adonáj, legyek Adónisz, hívjanak Főbusznak vagy Apollónak, tiszteljenek Votának vagy Hadúrnak, jelképezzen Jézus vagy az Ósparány: egy vagyok, mert minden vagyok (...) az emberi kitalálás s a természeti erő minden megnyilvánulásában csak én vagyok otthon.«“ A novellában helyet cserél álom és valóság. Ami ugyanis a novellában valóság (a napisten ünnepe, Babilon leírása), az a költői képzelet terméke, s ami a novellában álom (a Tammúzzal történő találkozás, a Tammúz filozófiája - a panteizmus), az Cholnoky korának tudományos valósága. A novella jellegzetesen szecessziós alkotás. A költőiség, a kreáció megnövekedett jelentőségéről tanúskodik, de ez nem pusztán kitalálás, hanem költői rekonstrukció a kor archeológiái, etnográfiai, történelmi ismereteinek alapján. Szecessziós vonás a novella keleti környezetbe való helyezése, a szinte Csontváry ecsetjével versenyre kelő színhasználat és technika. A festőiség, a színek gazdag skálájának alkalmazása, a díszítő jelzők használata, a dekorati-