Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Mészáros András: Amo ergo sum, avagy feljegyzések szerelemről és időről (esszé)
Amo ergo sum. Hagytam magam elragadtatni. A szerelem időiségéről akarok írni, tehát adjuk fel egyelőre azokat a metafizikai spekulációkat, amelyek eltávolítanak az egyéntől, és a típusokat tárgyalják. A típusok a transzcendált szerelem objektumai, és majd ott kerüljenek sorra.-tA szerelem - ha lefosztunk róla minden járulékosan rátapadt jelentést és mázt- nem különbözik a többi életeseménytől. Ha időiségét akarom leírni, akkor az individualitást kell megcéloznom. Az idő ugyanis - ha nem a történetiséget és nem a transzcendenciát helyezem a középpontba - „princípium individuationis“, struktúrateremtő mozzanat. Ami azt jelenti, hogy „szerelmes“-sé válva tudva-tu- datlanul kiépítjük a szerelmi esemény sajátságos időformáját, és ez az időbeliség meghatározza-behatárolja szerelmes létemet: amo ergo sum. Ha tehát a szerelmet mint két ember kapcsolatát, mint életünk egy eseményét fogom fel, akkor ezt a jelenséget - bármennyire is szentségtörőnek tűnik - leírhatom szociológiai fogalmak segítségével. Ebből a szempontból teljesen igaza van Georg Simmel- nek, aki szerint „nem az élet ered a szerelemből, hanem a szerelem az életből“. + A szerelem időcsapdája. Ami kiindulópontomat már az első lépésben megkérdőjelezi, az a szenvedély időstruktúrákat és a mindennapi élet megszokottságait feltörő hatalma. A szenvedélyben a szerelem egyrészt mint a partner legyőzése és birtoklása, másrészt mint a szeretett személynek való alávetettség jelenik meg. Ennek a kétértelműségnek az eredménye mindazon paradoxon, amelyek a győzedelmes magamegadás, a kívánt szenvedés, a látó vakság, az előnyben részesített rabság, az édes mártírium stb. képében áttörhetetlen kört alkotnak. A szenvedély túlzásai és kilengései választják el a szerelmet minden más társadalmi viszonytól és konverzációs módtól. Az átmenet a nem-szerelmes állapotból a szerelmi állapotba ezért többségében nem folyamatos, fokozatosan előkészített, hanem váratlan, meglepetésszerű, amelyet köznapjaink racionalitása nem lát előre. A hermetikus bölcsek uroborosa ez: a kígyó, amelyik a saját farkába harap. A paradoxonok töltik ki azt az időformát, amely bezártságával, jobban mondva az örökkévalóságnak a pillanatba való sűrítésével jellemezhető. És ez nemcsak a szerelem időiségének ontikus jegye, hanem a szeretők ön- és valóságfelfogásának forrása is. A szeretők kivonják magukat az előrehaladó időfolyamatból, és a szerelem „időnkívüliségébe“ burkolják kapcsolatukat. Niklas Luhmannak igaza van abban, hogy a szerelem megvalósulását és önjellemzéseit behatárolják az adott társadalom rendszersajátosságai; tehát hogy ez az „időnkívüliség“ is egy bizonyos időn belül kell megjelenjen, és hogy a szenvedély túlzásai is a mindennapiság talajában gyökereznek. Ennek ellenére igaz az is, hogy minden szerelem képes kitörni a transzcendencia irányába. Nem véletlen, hogy ebben az áldott helyzetben vagyunk fogékonyabbak az általános emberivel szemben, és hogy ez a terület van a leginkább telítve mítoszokkal, szimbólumokkal, tehát a „sub specie aeternitatis“ szemlélet hordozóival. A pillanatba való zártságot még csak erősíti az az eset, amikor a szerelem mint tiszta érzés felett a gyönyör, az élvezet győzedelmeskedik. A gyönyörnek ugyanis
