Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Mészáros András: Amo ergo sum, avagy feljegyzések szerelemről és időről (esszé)
Mészáros András nincs szüksége külső kritériumra: az idő szempontjából e pillanatban és e pillanat számára létezik. Átlépve a szerelem küszöbét megszűnik ugyan, de ennek ellenére döntő módon beleszól a szerelem tartamába: a szerelem elhal, ha már semmilyen gyönyört, élvezetet nem nyújt. A szerelem alapvető időparadoxona erről az oldalról is bizonyítást nyer. A pillanat az a jelenvalóság, amelynek nincs sem múltja, sem jövője; és így nem időatom, hanem az örökkévalóság morzsája. Saját határait nem jelöli ki, hanem magába zárja, és feloldja egy globális „most“-ban. Kierkegaard ezért állíthatta, hogy a jelen az örökkévalóság, illetve, hogy az örökkévalóság jelen van. Persze, csak akkor, ha a szubjektum nem nélkülözi az odaadást (mondhatnánk: az áhítatot), és ha az erotika érzelmi töltöttségű. + Mindezek után azért el kell mondani, hogy ez a globális most a szerelem önreflexiójának az időformája. Kívülről nézve elárulják magukat azok a dimenziók, amelyek világias lefolyását, kevésbé titokzatos és paradoxiális időiségét mutatják. ~h A szerelem mint esemény I. Vagyis a szerelem mint az egyén életének időben behatárolt szakasza, amely személyi biográfiáját tagolja, és amely ontikus, valamint értékbeli értelmet ad neki. Itt most érdektelenek azok a problémák, amelyek a téridő-kontinuitásból való kimetszés mikéntjeire vonatkoznak. A szerelmet mint eseményt amúgy sem foghatjuk fel egyszerű kronológiai kérdésként. Ami bennünket érdekel, elsősorban az, hogy az idő az eseménynek olyan dimenziója, amely meghatározza értelmét. Az esemény nemcsak önmagát teremti meg, hanem viszonyait is: újraformálódik múlt és jövő. Egy kontinuális jelen alakul- amely a szeretők szempontjából egyidejűséget jelent és ennek a talaján, valamint rajta keresztül végbemegy a múlt és a jövő kölcsönös birtokbavétele. Az eddig önálló és független személyes életekből az idődimenziók egyesítésével és a szerelem centripetális erejének hatására szimultaneitás születik. Ennek zártságát az intimitás és a közös titok adja. A szerelem mint esemény további vonása a sajátságos időhorizont, amely elválasztja az esemény elsajátította „jelenlévő múltat“ a vele nem érintkező, semlegesnek bizonyuló történésektől, a „jelenlévő jövőt“ pedig az „elmúlt jelen“ és a „belépő jövő“ okozatilag kapcsolódó egységére építi. Ez az időhorizont egyénit! a szerelmet, de egyben be is sorolja a szélesebb viszonyok közé azzal, hogy megállapítja az esemény előtörténetét, és hogy megalapozza a kommunikatív lehetőségeket. + A szerelem mint esemény II. Az időhorizont az első megközelítésben a szerelem időbeliségeként, tehát az egyén életidejébe való besorolódásként tűnt fel. A szimultaneitás pedig a horizont önmagába való záródásaként. Ennek ellenében elmondható, hogy az időhorizontot a szerelem „történetéinek változásai alakítják, a szimultaneitás pedig felnyitja az idő zárait: a szerelem közvetlen átélése
