Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Mészáros András: Amo ergo sum, avagy feljegyzések szerelemről és időről (esszé)
Mészáros András mint az érdek nélküli játszmákban elkerülhetetlenül felbukkanó szép és az azt kísérő tiszta hódolat. Ez a hódolat vagy áhítat lehet elvakultság is, de mégis oda vezet, hogy megóv az etikátlan cselekedettől. Az esztétikai világfelfogású egyén nem azért nem cselekszi a rosszat, mert azt tiltja valamilyen erkölcsi parancs, hanem azért, mert az nem szép. Tény és való, hogy ez az életmód a sors megkísértése, vagyis a köznapi lét semmi- bevétele. De ugyanakkor ez az, ami az áhítatról leold minden nyűgöt, és hagyja szabadon hatni. Ekkor válunk érzékennyé a mindennapok unalmába burkolt szépség iránt, és döbbenünk rá azokra az értékekre, amelyeket eddig a racionális gőg, az etikai fennhéjazás, vagy csak egyszerűen a mindennapok gondja és gondoskodása beárnyékolt. És megtörténik a csoda. Anélkül, hogy túlzott vehemenciával vetnénk magunkat az ütközet közepébe, egyszerűen csak abból kifolyólag, hogy hagyjuk eluralkodni magunkon az áhítat nyújtotta érzékenységet és odaadást, releválódik bennünk a legcélravezetőbb taktika és stratégia. Megéljük és átérezzük az erotika alaptörvényét: hogy a szerepek fölcserélhetők. Legszemléletesebb példáját ennek Szerb Antal nyújtotta a Nell Gwynn csókja című novellájában. És nemcsak a szerepek felcserélése, hanem az idősíkok egymásbatolása is jellemző erre a modellhelyzetre. Az „itt és most" lezajló szerelmi cselekmény vagy szexuális aktus az erotikus egyén átélésében kitágul, és minden idők szerelmi cselekményévé válhat. Sőt, megtestesül az a paradoxon, amely a Don Juan-típus mindenkori velejárója, hogy ugyan az egyes nőre összpontosítja energiáját, de közben ez az egyes nő csak mellékszereplője annak a szélesebb dimenziójú előadásnak, amely értelmet ad minden szerelmi játszmának. Don Juan örökkévalósága az „örök pillanat“; vagyis nem a teljes örökkévalóság, amely csakis és kizárólag a szubsztancialitás modusa lehet, hanem az örök visszatérés, az a kapu, amelyen keresztül behatolunk a transzcendencia udvarába. Az „örök pillanat“ nem más, mint a kéj „most“-jának és a kierkegaard-i sóvárgás démoni állandóságának az egybefolyása. Ez az egyidejűség annyi, mint a jelenlévő örök (az állandósult keresés) és az örök jelen (az állandó mélabús kiábrándultság) egysége. Mindez a kierkegaard-i felfogás nyomán. Nem elhanyagolható az a hatás sem, amelyet ez a paradoxon kivált. Az a látszólagos könnyedség, amely elfátyolozza a Don Juan-típusban rejlő tragédiát, hogy tudniillik sikeres a nőkkel szemben, de eközben mindig menekülni kényszerül, létrehozza a csábítás mítoszát. Pedig ez a csábítás nem más, mint a nők zseniális ráérzése azon férfiak képességére, akik esztetizálni tudják viszonyaikat és ebbe a világba bevonják partnerüket is. Don Juan önmagát keresi, és eközben jut el a nőhöz. „Mert a nő valami csodálatos, ösztönszerű ravaszsággal mélységesen hallgatott és hagyta, hogy magasztaljam, hogy saját látomásaimat, gondolataimat és érzelmeimet neki tulajdonítsam“ - mondja Don Juan Tenorio, alias Tanner John B. Shaw drámájában... +
