Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Mészáros András: Amo ergo sum, avagy feljegyzések szerelemről és időről (esszé)
Amo ergo sum. + Ebből a felismerésből adódhat, hogy „aszottak és be nem teltek“ (Ady) lévén a szerelem és filozófia kapcsolatáról szőtt álmok, hagyjuk őket kihullani az idő rostáján. Ha azonban az erotika a világhoz fűződő kapcsolatunk a priorija, és ennek az erotikának a magja az áhítat, akkor az áhítatban foglalt alázatosság és hódolat megakadályoz abban, hogy a dolgot feladjuk. Ez nem kötelességérzet, mert a kötelesség mindig valami általánosra és időfelettire utal. Ennek ellenében a nem vallásos, hanem kontemplatív-esztétikai áhítat mindig személyhez kötött, a formáját pedig maga választja. Ennyiben az áhítat az, amely erotikává emeli a szexualitást, mert a szexualitás egy exkluzív megismerési forma. A civilizációs fejlődés berekesztette utat megkerülve az áhítat individuális időformáján keresztül talán megragadhatjuk azt a jelenséget, amely ugyan kivételes élmény a modern ember életében, de amely egy rövid pillanatra felvillantja előttünk a teljes lét lehetőségét. + Azt már Platón is felismerte, hogy a szerelmen keresztül vezet az út az ideákhoz. Miért? Azért, mert a szépség az egyetlen látható idea, amely az érzékiségtől az eszményi felé mutat, vagy pedig fordítva, meg tudja jeleníteni az érzékiben az eszményit. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az elénk került szépség gyullasztja-e lángra a szerelmet, vagy pedig szépnek látjuk azt, akit szeretünk. A fő dolog az, hogy az érzékiség és az eszmei-etikai lét között a szépség közvetít. Egyáltalán az, aki - mint Don Juan - képzelete tükrében látja a világot, nem az értelmet keresi elsősorban, hanem a játékosságban rejlő változatosságot; nem a szubsztanciát, hanem „az élet álom“ sokszínűségét; nem is a szexust (hiszen utána mindig elmenekül), hanem az odavezető út liturgiájába becsempészhető csábítás esztétikumát. Az ellenvetés, hogy az esztétikai világfelfogás így megcsonkítja a teljességre törekvő lelkiséget, könnyen megcáfolható. Egyrészt Platón segítségével, aki szerint kiteljesedett erotikus ember nem áll meg egyetlen felismert szépnél, érzését nem köti egyetlen személyhez, hanem tovább halad a szép „mint olyan“ általánossága felé. Az pedig - kapcsolatban lévén más ideákkal, közte a jóval is - ily módon tökéletesíti. De ha nem elégszünk meg Platónnal - mert a szerelmet az individualitáshoz kötjük akkor is van válaszunk. Az ideális, tehát a testi szépségtől elvonatkoztatott szerelem ugyanis - in ultima instantia - csak „erkölcsi törvény parancsolta cselekményként“ képzelhető el, így semmi köze sincs az egyénhez, mert mindenkivel szemben érvényesül; tehát nem szerelem, hanem szeretet- vagy pedig a „lelki szépség és fellengzősség“ által vezetett -, és akkor ismét csak esztétikai kritériumok szükségeltetnek. A szépség iránti áhítat erejéről talán Füst Milán hozta a legtöbb érvet. A hódolat, a megalázkodás a szép előtt az, ami megtöri az egoizmusok és egotizmusok (saját egyéniségünk túlzott értékelése) romboló hullámverését. Ramiro de Maeztu Don Juan-esszéjében azt írja, hogy „kétségkívül ez az érzékiség fékezi gőgjét és óvja meg a satanizmustól“. Don Juan játékos - mondja Maeztu vagyis a lét mögött nem lát és nem is keres rendező elvet sem metafizikai, sem etikai értelemben. Az, ami ennek ellenére féken tartja őt a végzetes kilengések elől, nem más,
