Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Kulcsár Ferenc: Egy pokolöklendék „kútmérgező förmedvényei” (esszé)
Egy pokolöklendék „kútmérgező förmedvényei“ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy »Dosztojevszkij válasza az alázat«, csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás... mi lenne más a szegények története közöttünk, ha nem ez? Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül a tagjaikban hordozva időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlenül, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét.“ (S voltaképpen Határ Győző is ebbe a révbe jut: Én-szindróma című versében, akárcsak Dosztojevszkij Aljosája, maga körül érzi a mindenség jelenlétét - isteni vagy nem, végső soron egyre megy -, s virraszt és vigasztal „üdvö- zült“ odaadással.) Határ Győző végül is beismeri, hogy a multiverzum racionális volta ugyanúgy bizonyíthatatlan, mint az isteni „jóság“ attribútuma - „noha posztulálása nélkül gondolkozásunk majdhogynem megbénul és mozdulni sem tudunk“. („Az istenfogalom pusztulásával az elme önmagával maszturbál“ - mondja írónk. Farn- bauer Gábornál ezt olvasom: „Ha nincs Isten, akkor meg sem lehet mozdulni." íme, két bizonyíthatatlan attribútum, aminek posztulálása nélkül nem lehet megmozdulni.) Baj van? Hát: az is! Hiszen a „történelem »titkos összeesküvés«-teóriáját“ nem cáfolhatjuk, mert „igaz-voltának botrányos kipattanását mindenkor meg fogja akadályozni a történelmet manipuláló »titkos összeesküvés«“, továbbá minden elmélet és tudomány vége elkötetlen, ezért valamennyi így vagy úgy a misztikumba torkollik. 4 Az ég csarnokai végső, búcsúzó opusza: Abban az üdvöz állapotban szeretnék meghalni, amit a maga naiv negativiz- musában az egyház a végső penitenciátlanság állapotának nevez szemközt az üres éggel - a történelem-elnyelte kereszténységen messze túl az utolsó szempercenetig figyelve reflexeimet-testbelsőmet, hogy hátha regisztrálhatnám az „én-szindróma" végveszély-tüneteit; közelsodródását az ellazuláshoz - légyen bár gondolatnak bármi paradox, amikor már nincs „kinek", „mivel" észlelnie - hogy odáig követhessem, amíg eloldódik és szanaszerte szóródik az érzékelés nyalábja mindezt azzal az epikureus derűvel, amivel, ha fogcsikorgatva is, David Hume viselte rákjának kínszen vedését - barátok biztatásába kapaszkodva, barátoknak a lelkierő példáját mutatva, míglen a kioltatásnak feladom eszméletem s már nem leszek sehol supremum vele- ebben az üdvöz állapotban szeretnék meghalni. 5 Alkatunk végzet: anyajegy „kidalolt“ bölcseletünkön. De éppúgy anyajegy azon is, amit sem fondorlat, sem kétségbeesett „hősiesség“ árán nem tudunk „kidalolni“: amivel szemben - ki által is? - némaságra kárhoztattunk.
