Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Győry Attila: Az elfuserált buli; Vércsapolás (elbeszélések)
Vércsapolás egy sült kacsát kapart ki. Fél óra múlva már csak igazán apró jelek mutatták, hogy az asztalon valamikor kacsa borzolta az idegeinket. A kacsára inni kellett, hát leugrottunk a közeli sörözőbe. A temetőnél, az öreg cigány sírja mellett ütöttük le egymást egy régi haverommal, a Cvakk dokival, aki mindig valamiben sán- tikált, sohasem volt tiszta... Vagy fél órát győzködött, hogy mennyire jó a cserkészélet, csöpögött a banánlé, az volt a legjobb, hogy kölcsönösen hülyének néztük egymást... Mire a sörözőbe léptem, a többiek már a második sört lafatyolták. Lassan kezdtek gyűlni a simlisek is, kezdett megtelni a kocsma. Gyaszka, a színházi road, lehajtott egy sört, aztán lelépett. Valami új díszleteket kellett neki átvennie, készülődtek az új darabra. Jöttek-mentek a tagok, valahonnan, talán a világ végéről, előkerült egy olyan, hogy a Saci. Lepusztult bőröndjével, tarhás szakállával igazán épületes látványt nyújtott. Most nem is volt annyira borzasztó, de muszáj volt buzerálnom. Ki is szúrtam a kokárdáját. Keményen tömtem az ízetlen dumát, mire finoman leállított. A Saci már csak ilyen volt. Lassan gyalogoltunk a Jókai-szoborhoz, a szobornál már kezdett sűrűsödni a levegő. Hátunk mögött megjelent a Jimi is, a népség meg majdnem elindult a rengeteg hajától. Nemsokára megnyugodtak, aztán meg a Tyúk piszkált alájuk a rengeteg hajával. Gyaszka nagy lihegve tört be hozzánk, mert hogy éppen szökésben volt a színházi próbáról. A szobornál ment az ünnepi duma, persze a szokásos textust sugározták, a népeket többnyire nem érdekelte. A lényeg az volt, hogy együtt voltunk, magyarok, miegymás, meg hogy jajdejó! Az ünnepség vége felé bepusztult közénk a három grácia is. A Nautilusz Ani, akit Budapesten jobb körökben - ki tudja miért - csak Görögnek hívtak, aztán a Maris, aki éppen egy kiskrapekot várt egy kassai ürgétől. A Maris le volt törve, szemüvegét bánatosan tologatta az orra hegyén, amitől csábosán kislányos lett az arca. Vettem neki egy lufit, amit rögtön el is pukkasztott.- Nem érdemelsz tőlem semmit - mondtam neki -, legfeljebb gyereket.- Az már lesz - válaszolta szomorúan mosolyogva. A harmadik grácia a Tikó volt, akivel éppen frissiben szakítottunk pár nappal előtte, és minden olyan furcsa volt, a dolgok borotvaélen táncoltak, valami perverz, idegtépő, nyugtalanító valami állt közöttünk. Az ünnepség végén a Tyúk bepalizott engem is, meg a Gyaszkát is. Átpattantunk vele Dél-Komáromba, megnézni az „Egyenes utat“. Nem bántuk meg. Végig izgultunk, hőrögettúnk a levegőbe, teljesen mellette voltunk a világnak. A mozitól kezdve beszéltük a filmet, mindegyikünk csak a magáét nyomta, lázasan próbálva meggyőzni a másikat, hogy hülye. A híd fölött már üvöltöttünk egymásra, közben meg nagyokat köptünk a Dunába. Néha-néha lenéztünk, merre viszi a szél a köpetünket, és boldogok voltunk. A söröző bejáratánál végre lezártuk a vitát, mindegyikünk kizárólagos igazával. A sörözőben már ment a buli. Lepattantak Szerdahelyről Igorék, voltak vagy tízen. A fele hepajos néptáncos volt, akik élvezgettek nyakra-főre a világban, itták a sört, bulizhatnékjuk volt a nap bármely órájában. Éppen a Zsani indított: „Menjünk, a pavilonba...“ - mutatta az irányt, félig már részegen. A Tyúk csak megjegyezte, igaz, más hozzáfűznivalója nem is lehetett volna. „Apám, lementek hídba...“ Támadtunk. Szép márciusi este kezdett lenni, mindenki sétált, bírtuk marhára magunkat, hogy egyáltalán vagyunk.
