Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Hizsnyai Zoltán: Vízilovak és más tetemállatok (esszé)
Hizsnyai Zoltán dőléséért) újságírónak. Nem többnek, nem kevesebbnek - nem másnak. A Fáb- ry-kutatókkal ugyanez a helyzet, nem úgy az istenítőkkel, szerepének, irodalmi erényeinek fölnagyítóival, sőt vele magával sem, amikor tőle idegen szerepekben tetszelegve mást képzeltet magáról. Volt egy nagy kísértés az életében: a háború, a kitelepítések, deportálások utáni időszakban jószerivel egyedül maradt itt, aki hosszabb ideje hivatásszerűen művelte az írást, ezért szert tett bizonyos rutinra és tekintélyre a toll-rodeóban. Ezt a tekintélyt tetőzte bátor kiállása a jogfosztott- ság idején. Irodalmár alig maradt. Irodalmi élet pedig nem volt. Fábry lett tehát az irodalmár. S a maga köré gyűjtött fiatal toliforgatók hozzá való viszonya (levelezése, stószi látogatásai) pedig az irodalmi élet. Fábry értékelt, s mivel a műelemzésről fogalma sem volt, rengeteg szemetet beemelt az irodalomba. Persze volt dorgálás, sőt ledorongozás is, mert ha egy kemény kéz simogat, az sokkal drámaibb és jelentőségteljesebb gesztus. Alátámasztja a bíráló tekintélyét, s a dicséret súlyát meghatványozza. Ám ha Fábry olyan formátumú gondolkodó lett volna (vagy pláne, ha irodalmár lett volna), mint amilyennek idővel már ő maga is szerette volna hinni magát, s amilyennek hitték, akkor minden kezdeti nehézség ellenére is meg lehetett volna úszni néhány szerzőt, művet. Ehelyett- kis túlzással - az történt, hogy aki megismert néhány tucat irodalmiasnak ható szófordulatot, s ezekből valamiféle versszerú-prózaszerű képződményt fabrikált, azt ő íróvá ütötte - s ki mert (tudott, akart) volna ellenkezni vele?! Ezek közül a fiatalok közül azért később néhányan fölkapaszkodtak a középszerig, de a legtöbben lemorzsolódtak. Ami az adott mértékben már nem nevezhető természetesnek. Akit Fábry megbiztatott, annak a stószi ablak lett a szellemi sötétségben fényeskedő európai mérték. Őrtorony, őr-remete, ecce homo, homo morális, fáradhatatlan éberséggel strázsáló humanista, szellemi hadvezér, egy tolldárdás Napóleon, s ami belefér - de csak egy strázsamester volt, aki - hadserege nem lévén - ki nem érdemelt biztatással toborzott magának maroknyi csapatot. A ve- zértelen csapat máig élteti, s mellesleg jól megél belőle. Tökéletes szimbiózis. Elegem van a szent tehenekből. Még a vízilovat sem fogadom el totemállatnak. Csak tetemként kelti fel a figyelmemet. Itt most a szemembe ötlött valami! Egy súlyos mondanivalójúnak szánt írásban (nem anekdotázás, nem emlékbúvárkodás) miért szubjektivizálom önkéntelenül is a beszélőt? Semmi távolságtartás, semmi királyi többes. Semmi csoport-szó- csősködés, semmi szentencia - csak a kíméletlenül váj káló töprengés önmagára utaltsága, döbbenete, bizonytalankodásai, bizonyosságkeresése. Lecsupaszítok. Kegyetlenkedem, így vagyok kegyes. Azokhoz, akik nem hajlandók bemosdani a műtéthez. Csíp ez a szesz, de inkább pezsegjen a seb, minthogy a műtét után elgennyesedjen. Másrészt távol álljon tőlem a kollektív szemlélet (távol is áll)! Mert a falka s a nyáj is kiemel maga fölé egy vezért, kialakít egy hierarchiát. Ami kollektív, az szükségszerűen vezércentrikus. Ez még csak nem is paradox. Aki mások érdekében beszél, az mások nevében és mások helyett beszél. Az azt hiszi, tudja, mi a csoport érdeke. Vagy cinikus. De aki csak a maga nevében szól, azt nem rendeli maga fölé semmilyen közösség, az kívülálló, szuverén valaki maradhat, s mint ilyen, a sajátján kívül nem kell más érdekekhez igazodnia, tehát őszinte maradhat. S kegyetlenül kegyes. Bemosdik, bemosdat. Tályogot nyit. Nem fertőz.
