Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Hizsnyai Zoltán: Vízilovak és más tetemállatok (esszé)
Vízilovak és más tetemállatok A művészfajta eredendően szabadelvű és független. Kreativitás-késztetettsége átlendíti a dogmákon és a kötöttségeken. Csak a lelkiismeretének tartozik. Annak annál többel. S a kamatos kamataival. Vissza sem téríthető mértékben. Már a törlesztési szándék is becsülendő. Nem úgy az átütemezés vagy az adóteher- csökkentési kérelem. írni kell tehát. Ha mást nem, legalább naplót vagy vízilovat. Beszélni kell-két okból is. A toll, ha szól (és nem selyp vagy hedre), kikerekszik a világ. Ez az egyik ok (tulajdonképpen a végcél). A másik: az ujjgyakorlat mint a magasfokú akcióképesség fenntartásának eszköze. Hadd illusztráljam ezt az utóbbit egy példával. Fúvószenészektől tudom: a klarinét, a szaxafon, az oboa stb. abban különbözik, mondjuk, a zongorától vagy a dobtól, hogy hosszabb kihagyás után az előbbieket megszólaltatni is körülményes, míg az utóbbi hangszerek esetében -és ilyen esetben - legfeljebb a kottába kell gyakrabban belepislantani, és meg lehet úszni a dolgot egy kis görccsel a kézfejben, meg néhány falssal a légkörben. Na, az írás az egy tipikusan fúvós műfaj. Talán csak a citromszopogatás nem hat rá úgy igazán negatívan. Már amennyiben mediterrán exportból származik a citrom (párhuzamot lásd fenn)! Mindezt azért mondom el, mert ki szeretném ábrándítani nyájas olvasóimat, ha olyan benyomásuk lenne, hogy ezzel - a pillanatnyi kifulladással - megszabadulnak vízilovaimtól. Még vízilovaimtól sem, más tetemállataimról nem is beszélve! Azonkívül az a gyanúm, valaki, vagy valami rövidesen felhergel. Érdemben rendkívül hergelhető vagyok. És szeretek az lenni. Most már csak a poén maradt hátra. Kérem, helyezkedjenek el kényelmesen a púpok között, és figyeljenek. Nem akarok megsérteni senkit, ez azonban nem gátolhat meg abban, hogy elmondjam a véleményemet. És hogy hangot adjak mélységes irodalomlélektani fölháborodásomnak. Posztpubertás korom tájékán - mint több jelentős múlt századi poétánk - megfordultam én a színi pályán is, s bár aktornak, ha lehet (mért ne lehetne?!), még csapnivalóbb voltam, mint irodalomtudornak, egy valami, úgy érzem, mégis joggal töltött el utálattal a színésztársadalom kulisszák mögötti magatartásával szemben. Kétszínűbb (nem sokszínűbb!), szolgalelkűbb, kisstí- lűbb, irigyebb, intrikusabb, hisztérikusabb lelki-biológiai képződményt nem ismerek, mint egy színész a színfalak mögött - sokszoros tisztelet és mea culpa a kevés kivételnek. Talán ez volt a legfontosabb oka annak, hogy - minden fölösleges szívóskodást mellőzve - végül is feladtam a színészkarriert. Az irodalmár a személyes indulatait éli rivaldafényben, tehát esztetizálnia kell a fölhábo- rodását. Az esztézist az etikusság teszi igazán patinássá (és fordítva). Vélemény- nyilvánításom végső formáját - és puszta igényét is - az erkölcs motiválja. Nem tompíthatom kegyetlen szókimondásomat, mert elcsúfulna szavam. Tetszetősebb, de kevesebb őszinteséggel ripacs szószátyár maradnék. Bízom az irodalmárok józan ítéletében és bölcs reakciójában. Legalábbis az íróasztal-lámpák fényének bűvkörében, azokban az esztetizált-etizált személyes tartományokban, melyek a valamirevaló írót keményebb fegyelemre intik, mint a színészt a rivaldafény. Mindazontúl elvárom és igyekszem kierőszakolni, hogy a rosszul értelmezett etikusság drillje ne ködösítse el a saját véleményt - ne tompítsa az élét. Az életlen, a csorba szike nem szeli - tépi, roncsolja a húst. S ha a szúró-szelő eszköz
