Irodalmi Szemle, 1991

1991/7 - Hizsnyai Zoltán: Vízilovak és más tetemállatok (esszé)

Vízilovak és más tetemállatok

csomagolt monarchia-nosztalgiát, trianoni sokkot, egy kis diszkrét csomagolás- technikát, másra nem volt sem szüksége, sem ideje. Irodalomtudósainkat lekötötte a korszakolás héroszi feladata, a sok és nagy virágzás, mely elbutította orrukat. De megtermett a gyapot a sztyeppen! Igaz, ami igaz.

Pedig korábban sem volt már könnyű feladat java íróink munkásságát közös nevezőre hozni, mivel egy közös nevező léte - mint eleve elrendelt prekoncepció -törvényszerű: mert a kisebbségi létérzés, mert az irodalmi hármaskötés, mert... Nem mert senki szólni - megfújták a hatágú varázssípot, mi meg virágba borultunk, mint a vlagyivosztoki narancsliget. Szerény termésünk egyetlen sajátossága: a fanyarság. Jobb lenne tán citrommal próbálkoznunk.

Tudom én, a víziló meghonosítása is illúzió. Talán-talán egy Szemle-szerű kísérleti rezervátumban ki lehet tenyészteni egy különleges ellenálló képességű és sokoldalú alfajt, tízszeres vastagságú bőrrel a döfések ellen, elefántfülekkel, hogy a távoli visszhangot meghallja, és fecskeszárnyakkal, hogy ha már nincs más megoldás, még idejében leköltözhessen délre a szegény pára. Mit mondjak, nem lesz már ott egészen egyedül.

Erről jut eszembe: a Szemle nemrég frontális támadás tárgya volt (vagy lett- beszélyem megjelenésének idejére majd kiderül), egyelőre még csak amúgy suba alatt, a CSMÍT azon vezérkari ülésén, melyen Hodossy és én éppen nem voltunk jelen, Tőzsér és Grendel pedig korábban távoztak. E szerint eltávolodtunk az irodalmi élettől, a valóságtól, a megszűnés előtt állunk, fű, fa, tücsök, kígyó, béka-Fónod, Dobos, Duba, Szeberényi, Tóth Elemér, nem tudni, menynyire egyhangúan. Nem is érdekes. Az egész betoldás csak arra volt jó, hogy eszembe juthasson róla a következő bekezdés. S a többi.

Ami a virágzásokat (újfent) illeti: „szeretnék május éjszakákon letépni minden orgonát...“, vagy „gyűlölöm a vadvirágos rétet...“, avagy - hogy a költő példája szerint járjak el -: „karóval jöttél, nem virággal...“ (önmegszólítás). Tehát feleselek. Mert megteszi egy feles, sőt egy annál szerényebb replika is.

Az összeFónodásokról lesz szó. Mert mi másról lehet beszélni egy egész élet- műnyi összevissza kompilált mű (szándékosan hiányzik az idézőjel) megjelentetésének kapcsán!? Ilyen még a j ukagir irodalomban sem eshetne meg egynél többször. Itt viszont a hallgatással elkapatott szerző megesett, és sorban szülte az idegen petesejtből és ondóból a torzszülötteket. Szégyen a genetikusi funkcióit betölteni képtelen kritikára, szégyen a génbankrablóra és szégyen a kiadóra, aki a kétlaki tolvajnak odatolta a méhét. Es szégyen a meglopott édesapákra és édesanyákra is, akik mindeddig lefeküdtek neki, bár igaz, néhányukkal már „csak“ nekrofil aktusra futotta. Az áprilisi vezérkari gyűlésen már tudni lehetett a készülődő leleplezésről. Azóta már teljes pompájában előttünk díszeleg a provincializmus konjunktúra-lovagjának szobra. Lehet benne gyönyörködni! De csak móddal: jusson az ámulatból más faragványokra is. Merthogy nem ez az egyetlen.

A kötözködés kedvéért szólnék még itt néhány keresetlen szót a Fábry-kul- tuszról, sőt magáról Fábry Zoltánról, a virágzások atyjáról is. Magával Fábryval tulajdonképpen nincs is különösebb bajom, amíg annak tartja magát, ami: egy viszonylag tisztességes (ezt az erkölcsi magatartásra értem, s nagyvonalúan egy kevéssé csípős „viszonylaggal“ elégtételt veszek tőle néhány ötvenes évekbeli be-