Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Hizsnyai Zoltán: Vízilovak és más tetemállatok (esszé)
Hizsnyai Zoltán eleve torzszülöttnek kreált fiókirodaloihba?! Elfogadjuk az elv lehetetlenségét és mégis alkalmazzuk?! Az elvi érvelést tehát mellőzöm, hiszen nem akad, aki tagadná állításomat. De nézzük a gyakorlatot. Ki írt itt az utóbbi évtizedekben a mindenkori kortárs magyar irodalomról, annak valamely képviselőjéről vagy akár egyetlen jelentős könyvújdonságáról tanulmányt vagy akármit, a fülszövegekből összeollózott, de recenzióként eladott siralmas kompiláció kon, a nekrológ-ízű, zseni-misztikába mártott szentimentális dicshimnuszokon kívül?! És ki tárgyalta úgy akár egyetlenegy hazai szerző művét, hogy irodalmi allúzióit az összmagyar irodalomból választotta volna?! Tőzsér Árpád jut eszemben, aki néha (nem emlékszem már rá, hol, kivel kapcsolatban) megemlít néhány nevet, de ő is csak érintőlegesen, mellékesen, tájékozottságát picit megcsillantva, valahogy úgy, mint ahogy bennfentes focidrukkerek dupla házmesterük mellől felpislantva Budai II egy védhe- tetlen átemelését fölidézik. Megdöbbentő, hogy ezeket a kérdéseket nekem, az autodidakta poétának kell először föltennem. Persze én nem tudhatom, mi folyik pl. a magyar tanszéken... Lehet, hogy az évek során diplomamunkák tucatjai készültek a kortárs magyar irodalomról... Én csak azt látom, hogy az utóbbi évben három tanulmányt, illetve kritikát közöltünk a Szemlében egyetemistáktól: az egyik Cholnoky Viktorról, a másik Zrínyi Miklósról, a harmadik Duba Gyuláról szólt. Nemrég kaptunk viszont egy kitűnő írást Mészöly Miklós Satilus című regényéről. A szerző magyarországon tanuló szlovákiai magyar egyetemista. Az ám! Ha tehát annyira elfogadott az oszthatatlan magyar irodalom elve, a gyakorlatban miért nem érvényesül ez az elv a kortársakkal szemben is?! És itt térnék rá megint a legutóbbi „népnemzeti-urbánus“-típusú kérdésfölvetésem jogosságának bizonyítására. Ha egyáltalán számottevő mértékű kontinuitás-vállalásunk a kortárs magyar irodalommal, akkor is csak egyetlen irányzattal való kokettálásunk dokumentálható igazán: a hatvanas években induló, majd a hetvenes évek közepén kulmináló neonépiességgel, melyet jobb szó híján népi szürrealizmusnak vagy poetizmus- nak, népies stílromantikának neveznék. A hatvanas-hetvenes évek Juhász Fe- rencére, Nagy Lászlójára, Illyés-kultuszára, amíg lehetett: Csoórijára, majd a hetvenes-nyolcvanas évek Sütő Andrására stb. gondolok. Bár az utóbbi mítosz kifutása már egy megosztott, többé- kevésbé polarizált szlovákiai magyar irodalmi tudat kialakulásának idejére esik. A népi romantikának ez a-ráadásul nálunk némi fáziskéséssel teret hódító s túlságosan elnyúló - korszaka a mítoszteremtő irodalmi hév mellett kialakított egy sajátosan áporodott, hangzatosan semmitmondó publicisztikai műfajt, mellyel a későbbi részleges elnépietlenedés során olyanokat is lehetett futtatni, mint mondjuk Pilinszky vagy Hajnóczy. De a fábry- as nyelven szürreál-misztifikált nagy beleszerelmesedések ideje lejárt. S ezzel párhuzamosan megszűnt még az a délibáb-lebegésű félenmeddig való reflektivi- tás is, amellyel valamilyen módon mégiscsak impresszionálta irodalmi közírásunk a kortárs magyar irodalom vonulatait. Több, mélyebb, lényegibb kapcsolatra nem is volt szüksége egy olyan komplexitásra törekvő, öntörvényűnek hitt irodalomnak, mint a miénk. Importált némi nemzeti ideológiát, szentimentális népi sorstudatot, egy kevés árvalány haj as szelíd magyar tájat, közép-európaiságba
