Irodalmi Szemle, 1991

1991/6 - Szörényi László: Madách lírája (kisesszé)

Madách lírája

lását összehasonlítva az Arany kifogásaira válaszoló, a „technikáról“ teljes értetlenséggel tett megjegyzéseire, megértünk valamit abból a furcsa tényből, hogy Az ember tragédiája költője többnyire a kor - egyáltalán nem magas - átlaga alatt verselő, majdnem hogy dilettáns lírikus volt, akire sajnos ráillik a Rögtönzőre írott epigrammájában adott tanács:

Nagy vagy, ha önmagát legyőzni naggyá tesz:

Művednek része mind egymás bakója lesz.

Verseinek kronológiája alig ismeretes, noha sokukban a szabadságharcra vagy egy-egy életrajzi vonatkozásra tett célzás megkönnyíti a keltezést. így is feltűnő azonban, hogy a Lantvirágokban „elért“, átlag-biedermeier alatti színvonalat milyen egyenletes erővel tartotta később is. Félelme a versek publikálásától: az úri dilettáns XIX. század közepi elavult magatartása; idejében jött értő kritika pedig sokat segíthetett volna nyelvi és formai botladozásain.

Nincs itt helye annak, hogy rámutassunk nyelvi-metrikai gyöngeségeire: Mor- vay Győzőnek Az ember tragédiájából készített részletes kimutatása lírájára még fokozottabb mértékben érvényes.

Lírai sikertelenségének egyéb okai is vannak. Nagy és lelkesítő eszméihez közvetlenül rendeli hozzá a nyelvi megformálást, nem teremti meg az elengedhetetlenül szükséges köztes teret, a saját metaforikát, a költői képek szuverén világát. Az alföldön c. versében nyíltszívűen el is árulja magát:

Óh te szép alföld, tárt és rejtélyes könyv te,

Ős mytussa a magyar nemzetnek!

Felhő vagy te, néped a villámlás.

Melyek egymásért együtt születnek.

Első tehát az „ős mýtus“, a készen kapott jelképesedett fogalom, ehhez teremt leírást - a lehető legellentétesebb módon a valódi szimbólumteremtés Goethe, Petőfi vagy Arany által választott útjával, a hagyományon végrehajtott alkotó deformációval.

Sokszor vissza is csúszik a legrosszabb, régimódi allegorizálásba, mint A köny- nyek vagy a Fény és árnyképek (a török világból) esetén. Ritka kivételnek minősül a Visszapillantás, ahol az elmúlt ifjúság témájának felidézésére képes homogén jelképvilágot teremteni a tó, víz, patak, forrás és csatorna képeinek köréből.

Másik fő hibája: a lírai Én megteremtésének kudarca. A felhasznált témák ki- -kicsús'znak kezéből, ha szerepet vállal, hamar elejti, mint az esetlen Katona dalában, heroidaszerű kísérletei riasztó retorizálásba fúlnak, mint a Kölcsey fiktív beszédének hatását tükröző A gyermekgyilkos vagy A rab utolsó útja. Kopár reflexiója állandóan különválik a puszta ürügyként használt szerepektől, mint Az aggastyán c. versében, és ezzel gondolatisága és költőisége egyaránt sokat veszít. Legjobban még akkor jár, ha a lírai Ént erős felháborodásba, expresszív erejű elutasító érzelembe sikerül öltöztetnie: ilyen az undor, az Isten keze, ember keze vagy az Őrüljek meg című, és a csalódás az Egy vetélytárshoz intézett versben, vagy a Vanitatum vanitasra rájátszó totális pesszimizmus a P. barátomhoz című költeményében. Egyszer még ars poeticaként is meri vállalni a lírai Én rög-