Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Peter Pišťánek: Végtelen hosszú tél (elbeszélés)
Peter Pišťánek mögött az ajtót. Prepich mérgelődik. így őt már rég nem! Bekapcsolja a rádiót, és szitkozódik. A szép zene azonban lecsillapítja. Ezt nem gondolhatja komolyan, mondja kis idő múlva. Húsz év és így tovább. És, elvégre, ha csak az! Most meg így? A szótlanság terhes. Polgár behunyja a szemét, és gondoja a magáét. Prepich még mindig nem tért magához a vezető viselkedése miatt. Dünnyög magában, s közben össze-összekoccan a foga; a kincstári műfogsor nem jól ül az ínyén. Prepich váratlanul beismeri, hogy már hosszabb idje nem törődik az öltözködéssel. Igen, elég az, amije van. Újat nem vásárol. Minden drága. Cipőt sem vesz. A Bata-félcipő és így tovább. A mai napon vesz valamit és holnap talán felveszi. Utóvégre nem fogja az árokba dobálni a pénzt! Rongyosan, lomposan jár. Legutoljára öt éve vett magára valamit. Azóta vár. A halál is. De ez nem jelenti azt, hogy Prepich engedi, hogy átejtsék, vesz magának valamit. Még az kellene! Majd eldől, ki húzza a rövidebbet. Rég megvette a halotti ruhát is. Talán kiment a divatból, de mindegy. Prepich azon évődik, hogy vajon szemüvegben helyezik-e majd koporsóba. Méltóságteljesebben néz ki. Csak azt nem tudja, engedélyezik-e. Mindenesetre minden halott a legnagyobb méltóságra törekszik. Az elszenderültek úgy vágyódnak a méltóságra, mint kisgyerek a szőlőcukorra. Ebédidő. Anéa hozza az ételt. Vénlány, végigment rajta minden valamirevaló férfi a víztelepen. Aztán mindegyik továbbadta a következőnek, senki sem vette feleségül. Anéa most a villanykályhánál ül, és bambán kuncog. Szeméből hálószobái hangulat árad. Az öreg mohón eszik, néha megharapja reszkető ujjait. Sőt, egy ízben beleharap a nyelvébe. Véres nyállal teli szájjal, vadul felugrik. Fergetegesen káromkodva, a folyosóra vezető ajtón tölti ki a bosszúját. Teljes erejéből becsapja. Dühe nem oszlik el; a másik kezét bennefelejtette az ajtórésben. Szemei kimerednek. Polgár el sem tudja képzelni, milyen formát ölthet most az öreg dühkitörése. Prepich az ajtónál áll, döbbenetesen nézegeti sebzett ujjait, mozgatni próbálja őket. Fellélegzik, és véraláfutásos szemét egy pillanatra áttetsző hártya lepi be. Végül is győz az éhség. Az öreg szabadon ereszti a már előkészített szóáradatot, és bakancsával élénken dobogva, gyorsan a hűlőfélben levő ételhez siet. Be van borulva, mondja Anéa. Apjához beszél, de közben Polgárt figyeli. Magas, sovány, száraz. Valamivel harminc előtt jár, de az ember többet saccolna neki. Arca meggyötört, karikás a szeme. Keze, lába hosszú. Az ujján piszkos angoltapasz. Polgárt fodrozza, mosolyog. Bal metszőfoga hiányzik. Kötényruha van rajta, alatta, úgy látszik, semmi. A lábán mezítlábra húzott, rongyos teniszcipő. Prepich abbahagyja állkapcsa dühös csattogtatását meg a lábas kaparását, és sárgás szemét a lányra mereszti. Mit, rikolt fel aránytalanul hangosan, nagyot hall, meg miegymás. Előbb még sütött a nap, de most beborult, ismétli meg Anéa, és nagy szemét Polgárra mereszti. Hosszú nyelvével megnedvesíti színtelen, száraz ajkát. Okosan, intelligensen szeretne beszélni előtte. Szavait tudatosan úgy választja meg, hogy a férfi fülében minél előkelőbben hangozzanak. Igen, ma szerda van, bólint az öreg, holnap csütörtök. Tele szájjal felköhög. Aztán itt a péntek, folytatja, és utána pihenhetünk. És megint jön a hétfő.
