Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Kulcsár Ferenc: Ima a világhoz (Teilhard de Chardin: Az emberi Jelenség)
Kulcsár Ferenc sebb lesz, minél jobban közeledik az Ómegához: amilyen mértékben Mássá lesznek együtt, annál inkább „önmaguk“ lesznek, s határozottabbá lesz énjük mélysége és közölhetetlensége. „Tehát tévedés lenne úgy képzelnünk az Ómegát, hogy az csupán az egybegyűjtött elemek összeolvadásából alakuló Központ, vagy olyan, amely magában feloldaná az elemeket. Struktúrája szerint az Ómega nem lehet más, mint külön Központ, amely a központok rendszerének szívében sugárzik.“ Vagyis egy autonóm egységesítő gyújtópont (Ómega) hatására az Egész személyivé válása és az elemi személyivé válások egyszerre és keveredés nélkül érik el a legmagasabb fokukat. (Végzetesen utat téveszt az, aki összekeveri az egyediséget és a személyiséget: legyen az egyén vagy faj, egyediségre való törekvésével elszigetelődik, s a világot is visszarántani igyekszik az anyagiba; személyiségünket csakis az egyesülés által lelhetjük meg, mert az igazi Ego az egoizmussal ellentétes irányban nő - egyén és nemzet esetében egyaránt.) Értsük meg jól: a központok szintézisének kell létrejönnie, ezért az emberi részecskéknek központtól központhoz szólóan kell egymással kapcsolatba lépniük. S itt merül fel a szeretet kérdése. A szeretet nem az ember kiváltsága, hanem minden Élet egyetemes tulajdonsága: áthatja mindazokat a formákat, amelyeket a szervezett anyag egymás után magára ölt - a szeretet erőivel a világ részecskéi keresik egymást, hogy célhoz érjen a Világ. A testek egyetemes gravitációja csak árnyéka annak, ami valójában mozgatja a természetet. Alá kell merülnünk a lelki vonzások pszichés (radiális) zónájába, hogy észleljük e kozmikus „forrás“-energiát: a szeretet nem más, mint az a Nyom, amit a Világegyetem fent tárgyalt pszichés összpontosulása az elemek szívében kirajzol. A lényeket legmélyebb valójuk által a szeretet ragadja meg, az közelíti, egyesíti, teljesíti be őket. Ha ez így van, akkor mindezt véghez kell hogy vigye az egész Föld dimenziójában is. Ahhoz, hogy fent kifejtett dolgaink - egyének és népek szintézise, az Elem és a Minden, egység és sokaság összebékítése - testet öltsenek a világban, az egyetemes szeretet-energia kisugárzására van szükség. A szeretet, mely a Gondolattal született s vele együtt nő, két egymást kereső valóság mély összhangjáról árulkodik: „a különálló részecske megremeg a Többi közeledtére“. A létezés legalapvetőbb szenvedélye az, amelyik a magára záruló Világegyetem nyomására egymás felé tereli az Egész elemeit. „Az egyetemes szeretet: nemcsak pszichológiailag lehetséges; de a szeretetnek egyetlen teljes és végső módja.“ Ha győzni tudunk bénító „személyiség-ellenes“ érzésünkön, be tudjuk látni, hogy lehet és van is valami Szerető és Szeretetre méltó felettünk; a kitáguló, autonóm személyes által ráérezhetünk a világra jönni készülő szeretetre. Ha a Világegyetem kitárul előttünk, kitárulkozása mélyén személyes vonzású Izzást érzékelünk, mintegy megérezzük lüktető szívét. „Akkor az elemi vonzások kibontakoznak abban az atmoszférában, amit ez a Központ létrehoz. Ekkor a magára záruló Föld nyomására előtörnek azok a roppant energiák, amelyek még ott szunnyadnak az emberi molekulák között.“ A Tér-Idő lezárásához és egyensúlyban tartásához szükség van a Tér-Idő központjainak a Központjára, melynek meglevő kisugárzását máris valóságként érzékelhetjük. Az embernek - és az emberiségnek - új szintézisre van szüksége. Láttuk, hogy a szerveződés minden új fokán az elszigetelt elemekre vissza nem vezethető vala
