Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Kulcsár Ferenc: Ima a világhoz (Teilhard de Chardin: Az emberi Jelenség)
Ima a világhoz mi bukkan fel újabb rendben, s ebből eredően - végre! - az élet, a tudat, a gondolat kezd tudományos létjogot nyerni. Ez a nem mérhető valami pedig, nemde a dolgok Legszebbje és Legtörékenyebbje? „Mert hát gondolatban mi másként általánosíthatnánk a Kiemelkedés Elvét?“ Azt mondtuk, az Ómega sugárzásban tartja a világ gondolkodó tudatait. Igen, de ez csak akkor tételezhető, ha ez a szerető és szeretetre méltó Ómega már most is ilyen, azaz együtt kell léteznie a létezőkkel, méghozzá a térbeli távolság és az időbeli szétválás legyőzése által, a közellevőség matériájával: a létező Nooszférának létező Központ felel meg, tehát a legfelső fokon Jelenvalónak is kell lennie. A halál elől menekülő ember a kérdések elodázásával - az idő pusztító tevékenységét akarva kijátszani- mindig ugyanabba a csapdába esik: a halál csapdájába. A haladásban gyökerező Hit minden formája mind abban hibázik, hogy nem küszöböli ki végleg a Halált: a fejlődés csúcsán tételezett Gyújtópont semmit sem ér, ha az széteshet és szét is kell esnie... Az Ómega akkor, és csak akkor felelhet meg tetteink követelményeinek, ha független marad az Evolúciót szövő tapogatózó erők esetleges bukásától: aktuálisnak és megfordíthatatlannak kell lennie. A Kiemelkedés Elve világosan mutatja: a létezők az Evolúció során egymás után bukkannak fel, s mindig összefüggnek a megelőzőkkel. Elemek csoportosulnak, majd megjelenik a „lélek“ (psziché), ennek hatása pedig energetikai szempontból csak az elemi láncok továbbította erők egyre bonyolultabb s egyre szub- limáltabb összegöngyölődésében nyilvánul meg. S a folyamat végén így jelenik meg az Omega is, abban a mértékben, ahogy benne csúcsára ér a szintézis mozgása. Ám ez az evolutív arcéi csak önmaga felét mutatja meg: a sor utolsó pontja. De ugyanakkor kívül is van rajta. Nemcsak betetőz, le is zár! A tudatos növekedésből nemcsak felbukkan, hanem ki is emelkedik e genezisből. Másként sem szeretettel nem láncolhatna le, sem a romolhatatlanságban nem szilárdíthatna meg. Nem lenne Ómega, ha természeténél fogva nem állna az általa összefogott Időn és Téren kívül, tehát nem lenne egyben transzcendencia. íme: a világ csak külső burkolata folytán esik szét anyaggá; belső magja révén egy őt vonzó Szellem isteni központja felé, a valószínűvel ellentétes irányba gravitálva, megtalálja alakját, és elnyeri természetes állapotát. Tehát a Kozmoszban valami megszökik az Entrópia elől - és mindinkább kikerül hatása alól. Mi történt? Amint az Evolúció során megjelent a Gondolat, megkezdte munkáját a központok fizikája. A központokká (személyiségekké) váló elemek közvetlenül is ilyenként válaszolhattak a központok Központjának személlyé alakító hatására. Az Ember - szemben az állattal - széttartóból összetartóvá lett, pólust váltott: míg a kritikus „egyenlítő“ vonal alatt a sokfélébe való visszahullást látjuk, addig fölötte a növekvő és visszafordíthatatlan egységesedést. Látszólag az Ember éppúgy romlásnak indul, mint az állat. De itt és ott ellentétes a jelenség funkciója. Az állat pusztulásával a külsőbe szívódik fel a belső. Az Embernél viszont megszökik tőle és kiszabadul. Az Entrópián kívülre menekülés az Ómegára való visszafordulás által: AZ EMBERIVE VÁLT HALÁL! „így hát a Világegyetem Szövetének valódi, elpusztíthatatlan atomját alkotó Gondolatszemcsékből kiindulva, meghatározott eredőjű Világegyetem épül szüntelenül a fejünk felett - ellenkező irányban az elenyésző anyaggal; olyan Vi
