Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Kulcsár Ferenc: Ima a világhoz (Teilhard de Chardin: Az emberi Jelenség)
Kulcsár Ferenc annak belátása, hogy ami értékeset, cselekvőt és fejlődőképeset csak tartalmazott a világunkat létrehozó kozmikus láng, mindaz benne sűrűsödik most a No- oszféra „koronájában“. íme: mérhetetlenné válva megoldódik az emberi paradoxon! [Az emberi faj minden más fajnál szorosabban és minden más szár között a leginkább képviseli az egyetlen szár kibontakozását és sikerét, mivel ez a szár a legközpontibb a kévében, ez a legéletrevalóbb, és - agyvelejétől eltekintve - a legkevésbé specializálódott: minden emberi fejlődési vonal genetikusán kapcsolódik éppen a Gondolkodás pontján (annyit jelent ez, hogy a tudomány közvetlenül semmit sem hozhat fel a monogenezis mellett, sem ellene, ti. hogy egyetlen kezdeti emberpár létezett-e, ezzel szemben véglegesnek látszik a döntése a monofiletizmus mellett, ti. hogy egyetlen törzságból származik).] De bármily izgató is eredetünk kérdése, és még ha megoldanánk is részleteit, mindez nem oldaná meg az emberi kérdést. Valaha az Élet Fáján az ágak egyszerű összefonódása ment végbe, évezredekkel később pedig a Homo Sapiens teljességét átható szintézis játszódott le. Természetesen, Földünkön nem mindenütt egyenlő minőségben; a kiváltságos helyeken - pl. nagy folyók öntözte művelhető síkságok - az emberi tömeg összpontosulni, egybeolvadni és felmelegedni törekedett, kialakulván így néhány vonzási és szervezési pólus, amely a Nooszféra számára felsőrendű és új állapot előjele és előjátéka. A múlt mélységeiben öt ilyen gyújtópont látható: a közép-amerikai civilizációé, a déltengeri polinéz civilizációé, a Sárga Folyó medencéjének kínai civilizációja, a Gangesz és az Indus folyó völgyének indiai civilizációja s végül a Nílus és Mezopotámia egyiptomi és sumér civilizációja. Az első kettő, időben is legtávolabbi civilizáció elszigeteltsége, illetve szétszórtsága miatt hamarosan kilobbant, illetve az űrbe sugárzott. A régi Kínában - talán tulajdon géniusza, talán roppant nagysága miatt - nem volt meg a mélyértelmű megújhodás iránti érzék és lendület: kifinomult civilizációja az évezredek során mit sem változtatott szellemén, egyszerűen, vég nélkül és végzetesen bonyolódott önmagába. India belesüllyedt a metafizikába és el is veszett benne. Bár filozófiai és vallási áramai bizonyára frissítőén és gazdagítóan hatottak a Nooszférára, zárkózottságuk miatt alkalmatlanokká lettek annak dinamizálására. India ősi szelleme hatalmas sóhajként kelt életre, s mikor ütött az órája, szintúgy hatalmas sóhajtásként enyészett el. Másként nem is történhetett: amelyik tan képzelgésnek (maja) tekinti a jelenségeket s azok kapcsolatát láncnak (karma), mi lehetne az az elem bennük, ami előrevinné és irányítaná az emberi fejlődést?! Egyszerűen - de ez mindent jelent!- tévesen határozták meg a Szellem és az Anyag viszonyulását. Ugyanakkor az Eufrátesz, a .Nílus, a Fölközi-tenger vidékén pár ezer év alatt olyan szerencsés keveredés jött létre, amelyben meghatározó módon kezdett hatni a felhajtó erő (az értelem tényekkel, a vallás tettekkel párosult), s Mezopotámia, Egyiptom, Hellász, Róma, majd a zsidó-keresztény hatalmas ihletés hosszú-hosszú időkre kiszabta az európai szellemi fejlődés irányát. Az Élet emelkedő spirálisa a Földközitenger körül hatezer év alatt új Emberiséget emelt a fény felé, s ma feltétlenül e nyugati értelem szerinti fogalmazásban kell fölvetnünk a modern Föld reményeit és kérdéseit. Reményét annak, hogy az Emberré válás értelmét végre meg
