Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 (részlet a szerző kiadatlan művéből)
Sas Andor parancsnokságaihoz intézett - figyelmeztette a csendőröket, hogy a zsidók összeterelésének munkája történelmi jelentőségű feladat, melyet méltó módon kell elvégezni. Azt ajánlotta nekik, hogy lehetőség szerint polgári ruhában menjenek a feladat elvégzésére. 1942. március végén az ÚŽ hírt kapott Poprádról, hogy a koncentrálásra ott várakozó leányok éheznek, fáznak, hiányosan vannak ruházattal ellátva. Erre egy vezető tisztviselőt kiküldtek Poprádra, hogy amit lehet, tegyen meg a szerencsétlen deportálandók érdekében. Ugyanakkor a poprádi táborban időzött Wisli- czeny, aki azzal a váddal, hogy az illető tisztviselő kémkedni jött a táborba, elfogatta őt. Poprádról az illetőt Zsolnára szállították, ahol pénzét, óráját, töltőtollát elszedték tőle. Aláírattak vele egy nyilatkozatot, miszerint minden vagyonáról lemond. Ezt különben valamennyi deportálttal megtették. Ekkor tanúja volt annak, hogy azokat, akiket reklamálás útján a táborból elbocsátanak, először megverték. Az illetőknek le kellett vetkőzniük, egy fapadra kellett feküdniük, s a szolgálatot tevő gárdisták gumibottal ütlegelték a testét, különösen a talpát. Ugyanezt tették vele is, s mikor a végén bevallotta, hogy a nemzet kártevő élős- dije, akkor mezítláb kivezették az udvarra, s a gárdisták gumibotokkal többször körbe hajszolták. Miután egy dézsa hideg vízbe kellett beleállnia, megengedték neki, hogy félholtan visszavánszorogjon cellájába. Heteken át kellett nap nap után a testi fenyítést elszenvednie a gárdistáktól, míg végre pozsonyi barátainak és feleségének közbenjárására sikerült kieszközölni a szabadon bocsátását. Azoknak, akiknek valamilyen címen 1942-ben sikerült elkerülniük a deportálást, akiket nem hurcoltak az indítótáborokba, s így szabadon jártak, ha ilyen embertelenségben nem volt is részük, mégis kínosan nyomasztó légkörben telt az életük. A zsidókkal való bánásmódnak voltak olyan részletei, amelyek kizökkentették őket megszokott életükből, s amelyekről azt lehet mondani, hogy általában a háborúval is együttjárnak. Ilyenek voltak a rendkívüli adóterhek, a rek- virálás, a lakáselvesztés, sőt az anyagiak teljes elvesztése is. Mindezt a csapást valahogy el lehetett viselni még akkor is, ha nem megkülönböztetés nélkül az egész lakosságra, hanem túlnyomó részben csakis a zsidókra esett. Ettől azonban sokkal súlyosabb volt az emberi és az erkölcsi megalázottság. 1942-ben a zsidójel viselése provokálásra ösztönözte a salak-embereket. Detektívek lesték a-fővárosban, ki takarja el a járókelők között a csillagot, akár véletlenül, akár szándékosan (a kezében lévő valamilyen tárggyal, pl. aktatáskával). De az is megtörtént, hogy az illető nem takarta el, mégis megverték. Az egyik főutcán egy ismert közhivatalból férfi lépett ki elegánsan öltözve, kezében hatalmas aktatáskával. Hivatalnoknak látszott. Az utcán észrevett egy csillaggal járó, közel hatvanéves zsidóembert, akinek kezéből kiütötte cigarettáját, s fejére az ökölcsapások özönét zúdította. Az áldozat megdöbbenve állt. Emberek sereglettek össze. Majd a brutális támadó, mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan továbbment. A szemtanúk megjegyzéseket tettek,hogy mégsem való koros embert minden ok nélkül ütlegelni. Munkások álltak meg, akik tanúi voltak a jelenetnek, s felajánlották az áldozatnak, hogy elmennek vele a rendőrségre. A jóaka- ratú naiv emberek nem tudták, hogy nincs hatóság, amely a panasztételt figyelembe venné. Szomorú volt az is, hogy pl. az asztalos, a kárpitos nem űzhette iparát, de a munkatáborokban a belügyminiszter és a XIV. osztály főnöke meg
