Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)

Tőzsér Árpád

lebeszéli a logikus, megmagyarázható etcetera végkifejletekbe vetett oktalan és jámbor hitükről. Mert ha ez sikerül, akkor talán lehet kezdeni már valamit. Vállalni is lehet egyet-mást. “ S a Galeriben a Nietzschétől és Máraitól tanult életfilozófia kulcsszavát szó szerint is leírja: „EL érezte, hogy a nullupohi közelébe érkezett, ahonnan már jól látni a valóságos arányokat, a dolgok autonómiáját és zsarnokságát; a tekintet tiszta lesz, de a remény megbénul, és kiöld nyelvét, mint az akasztott ember. “

íme, a huszadik század polgára, aki a remény illúziója, ha úgy tetszik: Isten nélkül akjr élni, mert csak illúziók nélkül „tiszta a tekintet", s csak így lehet „kezdeni", „vállalni", azaz: tenni valamit.

Tenni, de ki ellen vagy mi érdekében? Grendel polgára - intellektualizmusá- val, iróniájával - az arc nélküli tömegembert, a saját létét pillanatonként feladó, a társadalmi léttel megalkuvó „galeri-tagokat“ (és saját magát is) egyértelműen elítéli, de azt, hogy minek a jegyében ítélkezik, inkább csak felvillantja. Mintha azt mondaná: Ember, küzdj, de ne bízz! (hogy megint a Madách-párhuzam segítségével fejezzünk ki valamit), s ennek megfelelően életének esztétikai és etikai stádiuma mellől hiányzik a kierkegaard-i vallási stádium, a beteljesülés. Helyén egy gesztust (a gyermek befogadását) és egy fohászt találunk: „Csak most segíts megtisztulni. “ Mindkét elem egy olyan Heidegger-féle isten-nélküli „ateista vallás“ irányába vág, ahol az ember maga „pásztorolja“ a létet. De ebben a vallásban - miután a racionalizmus eredményei az előbbi stádiumokban alaposan rela- tivizálódnak - a ráció leköltözik a polgár agyából a polgár szívébe, s ha el akarjuk képzelni a trilógia utolsó oldala után következő oldalakat, akkor képzeljük el a szeretet által „pásztorolt“ teljes (egzisztenciális és társadalmi) lét történeteit, tetteit, vállalásait.

Nem kétséges, hogy Grendel ebben az isten utáni, de szeretet előtti polgárban a huszadik századi átmeneti ember paradigmáját kívánta megteremteni, s teremtette meg. S ilyen vonatkozásban kritikai megjegyzés kívánkozik ide azoknak

a magyarországi bírálóknak a címére, akik szerint.....a Galeri a kisebbségi sors

személyiségromboló veszélyeivel foglalkozik", vagy egy másik megfogalmazás szerint: „A Galeri egy közösség, egy etnikai kisebbség identitásának elvesztéséről szól." Grendel trilógiájában ugyanis a „kisebbségi sors", az „etnikai kisebbség identitásának elvesztése" csak kiindulási helyzet a fenti paradigma megteremtéséhez, s ilyenféleképpen csak szempont lehet az egyébként egyetemes érvényű modell megértéséhez, s nem a modellt kitöltő tartalom.

A Proust-irodalomból ismert az „akvárium-lét“ fogalma: a balbeci nagyszállo- da kivilágított vendéglőjében - mint „különös halak és puhányok“ - esznek, la- komáznak az arisztokraták és polgárok, s a vendéglő üvegfalán túlról - mint valami akvárium lakóit - szemléli őket a „balbeci munkásnép, a halászok és kispolgárcsaládok". Grendel trilógiájában nincs üvegfal, s ha van is, rajta túl nincs semmi. A „galeri-lét“ nem „akvárium-lét“, nem a teljesség részét, hanem a teljességet célozza. S ebbe a teljességbe éppen úgy beletartozik Novotný (az egykori hírhedt csehszlovák párt- és köztársasági elnök), a hatalom képviselője, mint Bohuniczky bácsi, a hatalom kiszolgáltatottja; a város „identitásvesztése" egyenes folyománya annyik a magyar pszeudolétnek, amely a magyar múlt nagy megalkuvásaiból (például 1867-ből) következik; a megalkuvás mint „magyar sors“ az Em-