Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)

Jelentések egy (létre)nyitott műhöz

bér nem-sajátlagos (identitás-nélküli) létének a következménye; ennek a nem- sajátlagos (hazug) létnek a hordozója az Elbeszélő, Bohuniczky bácsi és a többiek, s ugyancsak ők a letéteményesei annak a sajátlagos (benső) létnek is, amelyet ki kell magukból bontaniuk, hogy elérhessenek a szeretet stádiumába, amely valahol a könyv utolsó lapjain túl kezdődik, s amelyet a szerző éppen csak jelez, felvillant; és így tovább, körbe-körbe. Folytathatnánk a végtelenségig, s közben mindig ugyanazt a tényt kerülgetnénk: a „galeri-lét“ az Ember léte.

Más kérdés, hogy ez a paradigma vagy modell az „etnikai kisebbségekre“, a „kisebbségi sorsra“ fokozottabban érvényes. A három könyv megírása és megjelenése idején mi itt, Csehszlovákiában azonban ennek a fokozott érvénynek az ellenére sem „kisebbségi sorsunkat“ s nem is „etnikai identitásunk elvesztését“ láttuk a modellben, hanem a „bürokratizmusnak és bizantinizmusnak azt a csodálatos konglomerátumát“ (Karéi Kosík), amely 1968 után lélektelen tömegemberré, szánalmas „fél-lénnyé“ „normalizálta“ a csehszlovák állampolgárt. Azt a társadalmi létet láttuk az egyik oldalon, amelyik - korlátlan hatalomként- „számokká, betűkké, adatokká", a „Nagy Szerkezet" részévé degradálta az egyes embert, a másik oldalon pedig éppen ezeket az egyes embereket láttuk, amint vagy közönnyel, belenyugvással fogadják a nem-saj átlagos létet, vagy - horribile dictu - még élvezik is (Balassa Péter az „erőszaktétel erotikájaként" fogalmazta meg valahol ezt a sajátos totalitárius helyzetet), vagy - a jobbik esetben- bűntudatot éreznek együttműködésük miatt. Grendel elbeszélőjében, Bohuniczky bácsijában és egyéb figuráiban azt az etikus lényt láttuk, aki leleplezte önmagában - s így valamennyiünkben - a cinkost, aki félelmetesen pontos fogalmakban, jelzőkben, nagy erejű metaforákban, fokozásokban, halmozásokban mondta el mindnyájunk helyett, hogy „Ha már senki sem tudja, hogy mi az igazság, akkor a hazugság lesz az igazság".

Ugyanebben az időben a „chartás“ Havel szinte szó szerint ezt mondja (híres röpiratában, A kiszolgáltatottak hatalmában): az állampolgár, ha elfogadja az életet a „normalizáció“ rendszerében, akkor mintegy „igazolja ezt a rendszert, tartalommal tölti meg, műveli, egy a rendszerrel... Épp ezért hazugságban él".

S épp ezért Grendel könyveit olvasva 1981-ben, 82-ben és 85-ben gondolhattunk-e másra, mint erre a hazugság-elvű rendszerre. A nyolcvanas évek elején a történelem egészen konkrét tartalommal töltötte meg a Grendel kínálta nyitott modellt.

Csakhogy: Grendel Lajos trilógiája valószínűleg az a nyitott mű, amely a történelem minden szakaszában talál majd magának jelentést. Alapvetően a „világban való létre“ nyitott, de azért a „világ“ legalább annyira benne van, mint a „lét“.